Nagy István művészete. Az 1973. október 18-án Baján megtartott tudományos tanácskozás előadásai - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 23. (Baja, 1975)
Aszalós Endre: Nagy István bajai időszaka
sors éreztetése már a szimbólum erejével hat. Hangulata ennek ellenére inkább vigasztaló, beletörődő. Az itt tapasztalható, végsőkig egyszerűsített, letisztult stílus válik hordozójává az emlékképi szinten visszaidézett, kisméretűvé halkított erdélyi tájaknak. A Hegyek között csendesen legelésző tehenek természeti környezete a legegyszerűbb módon : két diagonális mentén, szimmetrikusan rendeződik el; megszűnik minden belső feszültség, a népmesék egyszerű mondataihoz hasonlóra fogalmazódik át minden részlet. Ezek hangsúlytalansága, áttetszősége lebegően könnyűvé alakítja az előző korszakokban is sokat szerepelt, de akkor tömegessé formált motívumokat. A Legelő birkák mű kiemelkedő jelentőségű. A tőmondatos egyszerűség, a szerkezetnek a háttér felé nyitott és a messzeségben finoman zárt rendszere, a nagy rajzi biztonsággal a végsőkig redukáltan mintázott plasztikus állatfigurák, a messzeségből megjelenő szikla függönyszerű feloldása olyan belső képi gazdagságot, egymásra felelgető, egymást kiegészítő motívumegységet eredményez, ami absztrakciójának merészségével, konzekvenciájával és követhetőségével páratlanul áll a kortárs magyar képzőművészetben. Mottóul szolgálhat e képhez Nagy István ars poeticának is beillő, találó gondolata : „ ... egy életen át kerestem... a lényeget. A témában a lelket... azt, ami a felületek alatt vibrál. A belső hűséget.” Tárgyához és önmagához való „belső hűsége”, a lényeg megragadásának elementaritása teszi ennyire rokonszenvessé és fontossá ezen korszakának hasonló törekvésű remekeit. Felmerül a kérdés: mi ennek a végsőkig kiérlelt stílusnak előzménye, hol találjuk rokonait a magyar és egyetemes képzőművészetben? Már az 1927-es, erdélyi havasokat ábrázoló képek mellett is megjelennek székely népmesék hangulatát idéző, kisformátumú remekek (Bárányok a domboldalon, Gyimesi házikók stb.). Ezek formai redukcióját azonban még nem követi színbeni egyszerűsödés, fellazulás; szerkezetük is elsősorban feszesre komponált. A szintér dombvonulatai, az állatfigurák már anticipálják időszakunk uralkodó képelemeit. Ennek értelmében tehát szerves folytatásról van szó, s mindössze a jugoszláviai tematika beékelődése teszi időben eltolódottá ezt az összefüggést. Az egyetemes képzőművészetben Paul Klee-vel, közelebbről ennek 1920 körüli korszakával rokonítható Mesterünk (v. ö. pl. Klee: Álom vidék), miután jelrendszerük naivitása erősen közelít egymáshoz. A kettejük közötti különbség azonban döntő: Klee gyermek-50