Tóth Kálmán: Puszták rózsája, népszínmű - A Bajai Türr István Múzeum kiadványai 15. (Baja, 1968)
Előszó A Tóth Kálmánról szóló irodalomban gyakran találkozunk annak hangsúlyozásával, hogy Tóth Kálmán korának egyik legnépszerűbb költője volt. Egyik-másik írás a költőt e tekintetben már-már Arany fölé helyezi s nem kevés joggal, ha a népszerűségen csupán annyit értünk, amennyit az valójában jelentett: művészi vagy kevésbé művészi eszközökkel elért, de a kor ízlését, igényét mindenképpen eltaláló közönségsikert. Ez a közönségsiker, a Tóth Kálmán alakja köré növő népszerűség kétségtelenül elsősorban a lírikusnak szólt, a nemzeti érzéseket s a szerelem húrjait oly gyakran érintő, a népdalok naív hangját nem egyszer sikeresen visszaadó versek írójának. Tóth Kálmán azonban nem csak lírikus volt, bár neve a köztudatba s főleg az utókor emlékezetébe mindenekelőtt így vésődött be, hanem drámaíró is. És a népszerűség felől nézve, ugyancsak nem sikertelen drámaíró. Kilenc színpadi műve közül azok, amelyek a közönség elé kerültek, az utolsó kettőt kivéve, tetszést arattak s közülük egy, az 1871. febr. 23-án kirobbanó sikerrel bemutatásra került „Nők az alkotmányban” még századunkban is két felújítást ért meg.i A siker persze legfeljebb csak jelzője, de nem mérője valamely mű értékének. Művészi, irodalomtörténeti szempontból vizsgálva, Tóth Kálmán drámái, költészetéhez hasonlóan, még korának irodalmán belül szemlélve is, megmaradnak a másodvonal szintjén. Sikerüket a szabadságharc bukása s a kiegyezés közti években főleg aktuális politikai mondanivalójuknak köszönhették, miként a „Nők az alkotmányban” is a benne megnyilvánuló erős társadalmi szatírának. Ezeknek a műveknek azonban még így is megvan a jelentőségük és helyük a magyar drámaírás és színjátszás történetében. Az „Az utolsó Zách” (1857), amely a nemzete ellen forduló hős bukásba vivő sorsát kívánta megmutatni, a nemzeti egységre bíztató s a nemzeti feltámadás reményét élesztgető „Egy királyné” (1859), az osztrák elnyomással szembeni ellenállást sugalló „A harmadik magyar király” (1860), a külső elnyomás és belső árulás ellen hangulatot keltő „Dobó Katicza” (1861), a magyarság érdekeit háttérbe szorító, az országot romlásba sodró idegenekkel szemben gyűlöletet ébresztő „A király házasodik” (1863) ha művészileg olykor sok kívánni valót hagy is maga után, a nemzeti érzés és tudat ébrentartásával feltétlenül jó szolgálatot tett a létéért küzdő nemzet ügyének. 5
