Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig 2. - Thorma János Múzeum könyvei 41. (Kiskunhalas, 2016)
I/1. Thorma János
(Thorma János: Az aradi vértanúk kivégzése) nem tárja elénk teljes igazsággal a kivégzés borzalmas aktusának egész lefolyását. S legfőképpen tévesek, sőt hamisak az adatok, amelyekből a halálra szánt hősök lelkiállapotára következtethetnénk. A legjobban jellemzi a Thorma-féle kép történeti tévedéseit az, amit róla ez az utolsó élő szemtanú, Herold Alajos mondott. A kép mintegy nyolc év előtt volt Aradon kiállítva, s az ősz Herold is átjött Zsigmondházáról, hogy megtekintse. De csak egy pillantást vetett a képre, s majd így szólt:- Szerencséje ennek a festőnek, hogy a generálisok közül már egy sem él, mert ezért a képért nagyon kikapott volna. A tábornokok bátran mentek a halálba, s nem szorultak vigasztalásra. Sírás, meghatottság nélkül, katonásan ment ott végbe minden. A papok külön csoportban egészen távol állottak a tábornokoktól, s nem volt rajtuk karing, csak egyszerű sötét felöltő. Herold Alajos különben a következőképpen adja elő emlékeit az október 6-iki gyászos eseményről: 1849. október 6-án - 28 éves voltam akkor, és molnármester itt, Zsigmondházán - jókor reggel látom, hogy nagy embercsoportok sietnek a Maros túlsó partján a vár irányába. Vagy hatod magammal én is oda igyekeztem az innenső parton, de amíg amazokat a hídon át nem bocsájtották, mi közvetlen közelébe jutottunk egy katonai kettős sorok által formált nagy négyszögnek. E négyszög túlsó oldalán kilenc darab ócska, puha épületfából való vastag gerenda volt egy vonalban a földbe verve. Szemben e bitófákkal állott egy csoportban a nyolc tábornok, Leiningen grófot kivéve, valamennyi civil ruhában. Előttük jobbra volt Damjanich szekere, és a jobb sarokban, egy csoportban álltak a lelkészek, s közülük csak egy állott közel Damjanich szekeréhez. Közepén volt lóháton a vezénylő tiszt, aki a kivégzés megkezdése előtt „imához” vezényelt. A mártírhalálban Pöltenberg volt az első, Vécsey az utolsó. Amikor a hóhér Pöltenberget a bitófához kísérte, kilépett a csoportból Vécsey is, odaállott közvetlen a bitó elé, és három lépés távolból rideg tekintettel nézte végig mind a nyolc társának kivégzését. A papok közül egyetlenegy sem állott a bitófához a kivégzés alatt; nem igaz tehát a képnek az a jelenete sem, amikor a karinges pap a magasra emelt kereszttel vigasztalja az áldozatot. Kivégzés előtt csak Leiningen gróf beszélt, aki hangosan tiltakozott ama vádak ellen, hogy ő Budavár bevételénél az osztrák tisztekkel kegyetlenkedett volna. Ezt a tiltakozást esküvel erősítette. Mielőtt Damjanichra került a sor, aki mindez ideig a szekéren volt, leoldozta fekete selyem nyakkendőjét, és e szavakkal nyújtotta a közelben álló lelkész felé:- Adja át feleségemnek, s mondja meg neki, hogy magam oldoztam le a nyakamról. Ekkor már hozzálépett a hóhér, aki segíteni akart neki a lemászásban, de ő visszautasította:- Nem megígérte nekem tegnap, hogy békében hagy, és nem borzolja el a szakállamat? A hóhér erre visszalépett, és így szólt:- Megtartom, amit ígértem. Nem fogom Excellenciádat gyötörni, és rendben hagyom a szakállát. Damjanich erre előbb bekötözött, sebzett lábát tette ki a szekérderékból, aztán a másikat, majd mankójára támaszkodva, amelyet már előbb a szekér mellé állított, vánszorgott a bitóhoz. Útközben visszafordult egyszer, és magyarul szólt a lelkészhez:- El ne felejtse, amire kértem. A bitó alatt állva, azalatt, hogy a hóhér már foglalatoskodott vele, félhangosan mondotta: 14
