Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 4. - Thorma János Múzeum könyvei 40. (Kiskunhalas, 2015)
Régészet - Kunkovács László: Kunbabák és ótörök előzményeik
176 Kunkovács László (Fehér Géza, 1931). Az eredetiek Sumen múzeumában láthatók, a másolataik Szófiában, a Nemzeti Múzeumban. Az összes türk és kun áldozószobor fényképezve történő egybegyűjtése országhatárokon átnyúló, gigantikus vállalkozás. Jómagam csak kezdeményező lehetek. Az általam nem bejárt területek: Ujgurfold és a még keletibb vidékek, Nyugat- és Eszaknyugat-Kazakisztán, a Kaukázus és a sztyeppövezet találkozása, Ukrajna jelentős része. Eszak-Kína Ujgur tartományában, egy amatőr film tanúsága szerint, szintén vannak szép példányok. Két dél-urali kőemberről Csáji Koppány László kultúrantropológus hozott hírt. A történettudomány, de még a néprajz is alapvetően az írásos közlésekre támaszkodik, s ha nem nyit a látás és láttatás felé, akkor olyan témáknál, amelyeknél kifejezetten a vizualitás a lényeg, nem lesz előrelépés. Márpedig a szobor olyasvalami, amit látni kell! 2. A kamennaja baba kutatás a régiségben A kőemberek - kamennaja babák - felmérése, kutatása, leírása igen rég elkezdődött. Nézzük meg a kezdeteket, a teljesség igénye nélkül. A nemzetközi szakirodalomban elterjedt orosz „kamennaja baba” kifejezésben a „baba” ótörök szó: atyát jelent. Gondoljunk két hazai, hódítás-korabeli török emlékhelyre: Gül baba türbéje Budán, s Idrisz baba türbéje Pécsett. Mind az orosz, mind a hazai szakirodalom Willelmus Rubruknak a XIII. század közepéről származó útleírását tekinti az első híradásnak (Rubmk, W., 1255). A Rubruk flamand falu szülötte ferences szerzetes a kunok alkotásának írja le a kelet-európai kőembereket. Ezzel szemben az orosz kultúra „Pallas Lexikona”, a patinás Brockhaus és Efron Lexikon (1890—1906) Rubmk kunszobrokról szóló híradása mellett megemlíti Szpasszkij és más szerzők vélekedését is: ők hun eredetűnek tartották a Volgától nyugatra álló sok-sok kőbálványt. A kamennaja babák eredeti lelőhelyeit e lexikon így foglalja össze: Dél-Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia Galícia tartománya, Kelet- és Nyugat-Poroszország, Dél-Szibéria (mai földrajzi szóhasználatunkra átültetve!). A szobortípusok leírása oly pontos, részletes, hogy napjainkig e szócikk felépítését és információit érezzük rengeteg múzeumi katalógus és kőemberekről (is) szóló honlap szövegén. Közülük az általam Lengyelországból ismert, ivótülköt tartó, ú. n. porosz kőembereket nem fotografáltam — az más kultúrkör. Mai tudásunk szerint az európai kamennaja babák nagy többsége a kunok hagyatéka. Ugyanebben a térségben több múzeum őriz szkíta kőembert is, s van egy kis darabszámú, többezer éves műtárgycsoport: antropomorf kőplasztikák az őskorból - rendkívül kis fejük, széles válluk miatt monumentális hatásúak. A kunbabákról valószínűleg az első írásos emléket a régi perzsa irodalom nagy alakja, Nizami (1141-1209 körül) költészetében találta meg Sz. A. Pletnyova (1974). A Kaukázus hegyei között született perzsa költő - kinek életműve oly hatalmas jelentőségű, hogy halálának 850. évfordulója alkalmából az UNESCO 1991-et Nizami-emlékévvé nyilvánította - írt a „kőidolokat állító kunok” szenvedéseiről. (S ne feledjük: az eurázsiai török népek körében még a sok évtizedes szovjet korszak után is tapasztalhattuk halvány jeleit, hogy a műveltség nyelvének a perzsát tekintették.) Fennmaradt egy, az 1573-1590-es évekről szóló napló, melyben több, mint 20 kőszoborról számol be Erich Lassota von Steblan (1550-1616) német követ. A Dnyeper folyó „tatár part
