Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 4. - Thorma János Múzeum könyvei 40. (Kiskunhalas, 2015)
Történelem - Magyary Ágnes: „Mely többet érne egy eposznál” Szilády János levelei Szilády Áronhoz 1853–1859
268 Magyary Ágnes János leveleiben édesanyjuk - Magyar Zsófia - kézírása is feltűnik. Ezekben a futtában odavetett sorokban a fiáért aggódó anyja intelmeit olvashatjuk, aki szeretettejes szavakkal szeretné az atyai szigor élét elvenni. Akármilyen rideg természetű ember is Szilády László, egy dologban biztosak lehetünk: nagy gondot fordított fiai tanítatására. Kétségtelen tény, hogy a fivérek az irodalom és tudományok iránti érdeklődést a családi fészekből hozták magukkal, mint ahogy a nyelvtanulás fontosságát is. A Szilády család nem kis anyagi áldozatot vállal magára azzal, hogy mind Áron, majd később János is, utazgathasson a nagyvilágban. A levelezésben legizgalmasabb - a családi vonatkozások és a remek stílusban megírt szövegek mellett - János Aranyhoz fűződő viszonya. Arany János 1851-től tanár Nagykőrösön. Könyvtárnyi irodalom született arról, hogy mennyire érezte magát rosszul vagy éppenséggel jól ott. Ugyan számos Nagykőrösről írott levelében Járomról” és „rabigáról” vall3, azonban a kritikai kiadásban4 láthatjuk a dolgozatjavításaiból és a diákjai munkáiról írott véleményeiben, hogy milyen lelkiismeretesen és alaposan foglalkozott tanulói irodalmi tanulmányaival. Szilády János egyik levelében írja, hogy a tanárok - köztük Arany - külön franciaórákat adnak, azoknak, akik járni akarnak. Akárhogyan is érezte magát a költő Nagykőrösön, egy biztos: diákjait szerette és a tanítás feladatát komolyan végezte. Arany mindkét Szilády fiút tanította, és később is kapcsolatba maradt velük. Áronnal főleg tudományos és irodalmi vonatkozású ügyek kötötték össze. Jánossal - a levelekből ez derül ki - meghittebb volt a viszony. 1854. október 29-én kelt levében János arról ír, hogy megvásárolta Debreczeni Márton Kiovi csata című eposzát, mivel tanulmányozni szeretné a műfajt, hiszen ő maga is írásra adta a fejét. Ez az Árpádról szóló mű, nagy feltűnést keltett a maga korában. Sajnos, arról már nem ír Szilády János, hogy mit tanult ebből az eposzból. János 1854. december másodikán írott levelében számol be részletesen készülőben lévő epikus művéről. Nyugodtan kijelenthetjük, alig volt a XIX. században olyan felnőtt magyar férfi, akinek nem lett volt akár egy félkész hőskölteménye, vagy legalább egy kósza eposzötlet nem lapult volna a szivartárcája mélyén. A hiányzó nemzeti eposz megteremtése a költőket, kritikusokat egyaránt foglalkoztatta. Ezzel nem volt másképp Arany János sem, akinek egész életművén keresztül átívelt az eposz iránti érdeklődése. Egyszerre vonzotta és taszította ez a műfaj5. Miközben Arany elméleti szinten a kritikáiban, gyakorlati szinten az epikus életművében birkózott a műfajjal, kortársai szinte el is várták tőle, hogy ő legyen az, aki megírja ama bizonyos hiányzó nemzeti eposzt. Toldy Ferenc egyenesen „magyar Odüsseiaát” várt a költőtől.6 így nem meglepő, ha Arany tanítványa - aki maga is irodalmi ambíciókat dédelget -, eposzírásra adja a fejét, és ahogyan a tanára ő is a múltba - a tatárjárás korában - találja meg munkája témáját. Amint láthatjuk, részletesen leírja testvérének a készülő művének felépítését és történetét. „Az eposz törvénye szerent kell bele hozni egy kis csodát is, mint Arany mondja” írja Szilády János Áronnak. Arany János úgy vélte változtatni kell az eposz öröklött hitvilágán, így a csodás elemek némi korszerűsítésre szorulnak.7 Fontos kiemelni a „kis csodát”, hiszen ez a gondolat visszhangzik akkor, amikor a költő elmarasztalja Tassot a csodás elemek túlzott használata miatt, és dicséri Zrínyit, aki - szerinte - finom érzékkel találta meg a mértéket.8 3 DÁVIDHÁZY Péter, Hunyt mesterünk, Arany János kritikusi öröksége, Budapest, 1992, 241. 4 Arany János Összes Művei, Hivatali iratok 1. (Nagyszalonta — Nagykőrös — Budapest) 1831-64., XIII. kötet szerk. KERESZTURY Dezső, Bp., 1966. 5 DÁVIDHÁZY, 1992. 113. 6 uo., 114. 7 uo., 126. 8 uo., 127.
