Szakál Aurél (szerk.): Halasi Múzeum 4. - Thorma János Múzeum könyvei 40. (Kiskunhalas, 2015)
Régészet - Kunkovács László: Kunbabák és ótörök előzményeik
180 Kunkovács László (Kalka-menti ütközet, 1223 - a mai Donyeck és Mariupol közelében, ahol az egyesült kun és orosz erőket verték szét a mongolok). Narozsnij E. I. (2003) meglepő kunbaba-kutatást publikált: Az Eszak-Kaukázus és a Don-vidék XIII-XIV. századi kunbabáit és áldozóhelyeit vizsgálta. A kun szobrokon több a részlet. Kivehető a ruházat, a hajviselet és a férfialakok vértezete. Tegyük hozzá: kivehető lenne, csakhogy az európai részen nagy többségük az itt gyakoribb homokkőből készült, amit alaposan legömbölyítettek azóta a telek-nyarak és a porviharok. A Fekete-tengertől északra fekvő síkságon sokkal több a nőalak, mint Ázsiában, s ezek közül a kőasszonyok közül sokat áldott állapotban ábrázoltak. Anyaguk olyan kőféleség, ami a rendelkezésre állt, de igyekeztek maradandó kőzetet találni. Ha gránithoz jutottak hozzá - szerencsére, ilyenek is vannak - arról sok minden leolvasható, mivel a nehezen megmunkálható, kemény anyag megőrzi a részleteket. Készültek fából is - a Don melletti Rosztov múzeumában őriznek ilyeneket. És az alkotók? A szobrászművészek? Nincs két egyforma kőember, kifogyhatatlan az ötlet- gazdagság, ahogyan megformálták őket. Egyetlen alkotójuk nevét sem tudjuk. Sokszor megállapítható, hogy gyakorlott szobrász remeke. A türk kőemberekre kivétel nélkül igaz: szó sincs az egyéni arc ábrázolásának még a szándékáról sem! Tehát nem a kánokat örökítették meg, mint ahogy néhány régebbi szerző magyarázta a szokást. Ismert, hogy a római korban sokszor teljesen naturális szoborportrékat készítettek, az egyiptomiak viszont ellenkezőleg, hisz a megközelíthetetlen fáraó elvont ábrázolást követelt. A türkök, a kunok végletesen egyszerű, summázó megoldásokat alkalmaztak. Tömbszerűek, ettől annyira monumentálisak. E kultúrákban soha nem akartak egyént ábrázolni. Ellenkezőleg, az elvont személyt, az ősatyát, ősanyát jelenítik meg — ahány van belőlük, annyiféleképpen, nagyvonalúan, az idők fölöttiség érzetét sugározva. A szobrok - kamennaja babák, kunbabák - funkcióinak tekintélyes irodalma van, itt nem tekintjük át. Engedtessék meg, hogy elmondjam, művészként miként jutottam ahhoz a felismeréshez, amit korunk mértékadó régészei is képviselnek. Kirgizisztánban, Burana falu közelében történt. Szabadtéri szoborgyüjteményt létesítettek itt a — kirgizül Csüj, oroszul pedig Csuj nevű - folyó völgyében talált kőemberekből. Az üdezöld mezőben néhány lépésnyi távolságban állították fel újra a faragványokat. Reggeltől napnyugtáig csak mi voltunk ott útitársammal, az akkor még egyetemista, mára hivatásos kutatóvá lett nyelvzseni Somfai Kara Dáviddal. Szememmel simogattam végig a szebbnél szebb szobrokat. A megszentelt pillanatokban a legjobb, ha hátrahagyjuk a tudományos prekoncepciókat, és engedjük, hogy gondolatainkat az élmények sodorják. Szinte hihetetlen: miközben a türk szobrok ikonográfiája - miszerint edénykét kell tartania a kezében - kötelezően ismétlődik, és csak néhány vonással, vagyis szobrászati leleménnyel élhet az alkotó, s kerülnie kell az arc egyéni ábrázolását. Mégis sziporkáznak az ötletgazdagságtól! Mindegyik külön egyéniség, nincs belőlük két egyforma. Itteni élményeim döntötték meg bennem végleg azt a poros vélekedést, hogy ezek egy-egy halott emlékére készültek. Volt közöttük négy-öt olyan, amely a megszokott komoly, komor szobroktól merőben különbözött. Ne kerülgessük: majdnem felkacagtam a láttukon, olyan humorosak voltak, szinte kicsattantak az életörömtől. Egyszeriben eljutottam a közhelyhez: a halandó mindenütt egyforma, az embereknek bánatuk is van, de még több örömük. Éppenséggel a termékenységet dicsőítették félreérthetetlen fallikus megformálásukkal. Az egyik, mint afféle földből fölfelé meredő hímtag — a makkján két kis bemélyedéssel. Ezzel a finom jelzéssel, zseniális módon, egyúttal
