Hagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon - Thorma János Múzeum könyvei 39. (Kiskunhalas, 2015)

7. A lovak gondozása a szilaj, fél szilaj és kezes tartás mellett

21. Etetés szekérből vásárkor. Szánk, 1961

Ősz felé a rövidre maradt, kis csöveket hozott kukoricaszárakat, csövestől együtt megvágták szecskának naponként, s ebből ki volt az abrak is, takarmány is. A legtöbb paraszt így cselekedett. 6-8 lovat én is elbírtam így tartani — beszélte Molnár Ferenc gazda.

Este, reggel, délben ugyanezt kapták, míg a kukoricát meg nem szedték, majd az alja kukoricát etették, csövesen. Télen négy-öt kis rövid cső kukoricát kapott a ló, abrakképpen; azt meg is ette csutkástól, utána kukoricaszárat kévésen vagy tavaszi (árpa, búza, zab) szalmát. Több helyen, télvíz idején is szecskázták a lovakat, mégpedig — ha volt — nyers tökkel, répával, de ezeket is megdarálták — fejezte be szavait Molnár Ferenc.

A jó időben való etetés igen fontos. Az etetés módja a heverő és igás lovaknál másmilyen volt, mint pl. a szarvasmarháknál. A háromszori etetés általános gyakorlat volt. A déli etetés után, délután három óráig pihenőt kaptak a lovak. Ez így volt már az ősök idejében is. Ahol csak van, minden etetéskor három össze maréknyi abrakot adnak a lónak, ahol abrak nincs, ott azt répás, korpás szecskával igyekeznek pótolni. Egyébiránt szénával táplálják.

Télen az istállós jószág egész nap eszik, rágcsálódik, ha van mit. Ha nem volt, a bőrével fizet.

A ló kevés sót fogyaszt. A méneseknél darabszám szerint egy évre 1 -2 kg sót kapott a számadó, konvencióképpen.

33