Hagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon - Thorma János Múzeum könyvei 39. (Kiskunhalas, 2015)
3. Régmúlt idők
5. Csikós kunkalapban. Apaj, 1973 A csikósoknak ez elég nagy gondot okozott. Az itató tavak, belejárós kutak jegével is sok bajuk volt, azokat le kellett tördelniök. Amikor ez az ősi állapot a XIX. századforduló idejére a szilajtartás lehanyatlásá- val megváltozott, az ún. félszilajtartás lépett a helyébe. A pásztorok a méneseket, barmokat Katalin-nap táján, a télies idők beálltával a gazdáknak a város szélére hajtva, a tavaszi újra kihajtás idejéig számbaadták. Ez volt az „őszi szétverés”. Ebben az időben már kezesménes is volt, amelyről igázott lovaikat a nagyobb mezei munkák elvégzéséhez a gazdák több-kevesebb időre hazavezették, majd újra számonadták. A kezesméneseket a csikósok a város közelében kijelölt járásokon, legutóbb a Sóstó közelébeni Gyűdisíkon őrizték. Kezesméneseket — bátor, kisebb létszámmal — a félszilaj tartás kezdetétől fogva állítottak. A csikósok mindig lóhátról terelték a méneseket. A tereléssel sok bajuk volt, kivált amíg a lóállomány meg nem szokott, mert a ménes gyorsan mozog. A tilalmasabb oldalon is lóhátról forgatták. A ménes hátulját nem kellett követniök, csak előtte és oldalról. A legeltetés közbeni terelést megcsapásnak nevezték. Ha valamelyik lovat vagy csikót ki kellett fogni a többi közül, árkányt használtak. Kivetéskor a kötél vékonyabb vége maradt a csikós kezében. így a lovat (csikót) felkötőfékezhették. Ha 10 óra körül a ménes fölivott, megfeküdt a kút körül; ez volt a delelő. Kurtaménesek is voltak a tanyásgazdák magán legelőin. Ez is ridegtartás volt. így nevezték a nem istállón, nem kötélen tartott jószágot. A kurtaménesekre adott lovaikért fűbért fizettek a gazdák a nyári időkre. 14 6. Árkány, csikófogó kötél
