Hagy Czirok László: Lótartás a Kiskunságon - Thorma János Múzeum könyvei 39. (Kiskunhalas, 2015)
3. Régmúlt idők
A pásztorok a kutyákat lázították fel és uszították a farkasokra, ők maguk meg parázsló botokkal, ostorokkal, pisztoly vagy puskalövésekkel, marokra fogott tűz- csóvák égetésével iparkodtak a farkasokat megrettenteni, s így kutyáik is bátrabbak lettek. Ilyenkor a farkasok megrettentése a keletkezett zaj, kutyaordítás, ostor vagy fegyverdurrogtatás miatt többnyire sikerült is. A farkas nappal csak lopott, de éjjel csapatosan már támadott is, ha az éhség hajtotta. Télvíz és éjszakák idején — kivált szigorú télben — sokkal gyakoribb volt a farkastámadás. Ha sok hó esett, a méneseket takarmányozni kellett. Ahol csak lehetett, a pásztorok belehajtották a járásuk (3-4000 hold) gazos, mocsaras, zsombós, nádas részeibe, még a tanyaföldeken is. A nádak szárát, leveleit még kedvelte is, de szorultságból a nyárfa ágakat is megette a ló. Zsombós helyeken mindig volt nagyobb fű a zsombók tetején, a zsombók között pedig lenge nád is került. így szigorú télben is jó ideig megtalálta a ménes a legszükségesebb élelmet, de a tél derekán vagy az utója felé már takarmányozni kellett. Ha a pásztorok látták a tél kitartósságát, a számadó idejében hírt adott a gazdáknak, s azok lovaik száma arányában kifuvarozták a szükséges takarmányféléket a helyszínre. A pásztorok bemondása és tájékoztatása nyomán a kirovást a hatóság eszközölte s arról a lótartó gazdákat a város emberei a decemíterek (tizedesek) tudósították. A hatóság a kirovást kezdetben a gyengébb takarmány féléken kezdte. Néhány hétig a lóval nyomtatott rozsszalma is megfelelt, de később, kivált tavasz felé — amikorra már gyengült a jószág — a jobb takarmányokra kerítették a sort. Iparkodott mindenki becsületesen szolgáltatni. A profitéhség jelei inkább csak 1848 után mutatkoztak, a vezető réteg egyre hatalmaskodó kapzsiságán, vagyonéhsége folytán, ami lassan, népünk lelkiismeretét is tágította. Elindult a szánkók áradata az állások felé. Hatóságaink egy-egy hétre állapították meg a szükségletet, s azt is, hogy melyik gazdáknak kell kifuvarozniuk a takarmányt. Másik héten másik utcasorra került a sor. Szigorú télben egy-egy utcasorban élőkre többször is került sor. A szállítások rendén a pásztorokról sem feledkeztek meg a gazdák, sonkákkal, kolbászfélékkel s vérsűrítő jó borokkal ajándékozták meg őket. Volt olyan gyenge tél is, hogy a ménest nem is kellett takarmányozni. A ménes az etetőhelyeken az ízékeken feküdt, melyek többnyire rozsszalmából, meg kukoricaszárból állottak. A ménes kelt, feküdt. Ha unta magát ki-kilopakodott az állásból és terült. Ilyenkor a csikósok meg-megzavarászták őket. Utána jó darabig nyugodtan volt a ménes. A gazdák meg efféléket mondogattak a pásztoroknak: — Csak rendesen itassátok ám őket, nehogy egyszerre sokat igyanak, aztán megfagyjanak! — Úgy adagoljátok ám a takarmányt, hogy a gyengébb lovaknak is jusson! Jól széjjel teregessétek a havon! 13
