Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)
Thorma János levelezéséből
a műtermek közt egyenlően osztottuk - az iskola szükségleteként. Amikor a város megszűnt pénzt adni: mi a számadásokat tovább éppoly pontossággal, részletességgel vezettük, hogy bármikor megnézhette volna bárki. Noha ezt senki nem kívánta tőlünk. A számadási könyvek még ma is itt vannak a fiókomban. Nem is volt soha semmi kellemetlenkedés - kivéve az 1909-10 évek, amikor a Nagy Gábor - Boromisza- pártütés volt. Amikor az imperiumváltozás történt: a város jóakaratúlag magáévá tette a régi viszonyt, a régi megállapodást, csupán pénzbeli megállapodást nem adott. Te vezetted az iskolát és a kolóniát bölcsen, rengeteg fáradsággal, kitűnően és ingyen, mindenki, a város és a művészek, magyarok és románok háláját és tiszteletét kiérdemelve. Miután pedig a festőiskola kettőnk fundációja és erkölcsi és szellemi tulajdona volt, részt kértem a munkában én is, és 1922-27 évek között négy nyáron vállaltam éppen a leglátogatottabb időben, a tanítást. Lejöttem ezért Pestről. 1927-ben aztán részben a betegeskedés miatt közös elhatározással megszüntettük a Szabadiskolát, a mi iskolánkat (amely mint egy bejegyzett cég viselte a „Nagybányai Szabad Festőiskola” címet, hivatalosan!). A kolónia elnökségéről is lemondták és az iskola ingóságait és a helyiségek kulcsát a kolóniának átadtuk. Ezt jogosan tettük: mi szereztük, az örökös az, akit mi megteszünk örökösül. - A kolónia fiatalabb tagjai erre hasonló célkitűzéssel, mint mi, egy hasonló festőiskolát nyitottak a régi helyén: de nem a régit, és nem is azon a címen. A város hatósága ezt hivatalosan tudomásul vette, az új iskolát elismerte. Az iskola funkcionál is, az állami intézetek is oda küldték tanulni az ösztöndíjas (tehát jó) növendékeiket. Hogy ez pontosan mikor és miért maradt abba, nem tudom. Most aztán olvastam a lapokban és röviden a leveledben is, hogy mi történt. Itt nem ismétlem meg, csak kívánságod szerint, a tárgyilagos véleményemet mondom el. Már a nyáron, az elején, a kezembe akadt egy szatmári újság (a Satu-Maré) egy száma, amelyben egy olyan módfelett igazságtalan, hazug cikk volt a nagybányai iskola ellen, hogy elámultam. Hogy festőktől valaki megirigyelje azt a békés, csendes életet, hogy egy városban, ahol közel 40 éve laknak csöndesen, nagyobb csoportban élnek, festenek és még ingyen tanítják is művészetüket! Ez a vak gyűlölet ez ellen a becsületes, tiszta és alig betevő falatot hozó élet ellen - kinek a gyűlölete? Miért? Mit irigyelnek? Nem értettem. S most sem értem. De bizonyos, hogy emberi formájukból kivetkőztette azokat, akiket fűt. Az irredentizmus vádja az iskolával s a kolóniával szemben tiszta marhaság. Nem lehet rá mást mondani. A mai helyzetben azonban az én véleményem az, hogy egészen oktalan vállalkozás és elképzelés, hogy egy városi magisztrátus vezessen egy festőiskolát. Hogy beleszólhasson művészi és tanítási ügyekbe, s kupaktanács határozza meg az irányt, amiben tanítanak, s a művészt, aki tanít! Szamárság lett volna ez a magyar időkben is, és itt egy állami intézmény élén is, az állammal szemben a Főiskola a legnagyobb függetlenségre, ügyei intézésében minél nagyobb autonómiára törekszik. Pedig itt fizetett állami tisztviselők vagyunk, munkáért pénzt, megélhetést kapunk. A régi Szabadiskola címét pedig használni szerintem jogtalan címbitorlás lenne. Találjanak ki egy harmadik címet, nyissák meg „Baia Maré festészeti intézetét” - de bizony a „Nagybányai Iskola és Szabad Festőiskola” patinás és értékes nevét hagyják meg a múltnak. A mi múltunknak. Amint mondottam, az sem áll, hogy a felszerelés másé lenne (a városé vagy bárkié), mivel az iskoláé, amely tőlünk kapta örökül. Azt mi idők folyamán szereztük, gyűjtöttük a munkánkkal, jóakaratunkkal, ügyszeretetünkkel. Amikor az iskolát ’27-ben beszüntettük, el 254
