Sümegi György: Kiskunhalastól Nagybányáig - Thorma János Múzeum könyvei 37. (Kiskunhalas, 2012)
Thorma János levelezéséből
hogy a régi szövegen változtatni nem is akarnak, csak egyszerűen a saját nevüket óhajtják behelyettesíteni. Én részemről nem vagyok hajlandó ezt a legegyszerűbb megoldást elfogadni, mivel a régi szakasz szövege nem vonatkozhatik az új iskolára teljes egészében. Csupán annyit lennék hajlandó a módosított szakaszból meghagyni, hogy: „A Nagybányai Festőiskola /amely alakult 1927-ik évben/ a Társaság szervezetétől független, rendjében és szellemében a jelenlegi vezetőknek, Mikola András, Krizsán János és Börtsök Samunak, mint erkölcsi és jogi tulajdonosainak a kormányzása alatt áll.” Kérlek, szíveskedjél még a gyűlés megtartása előtt értesíteni, hogy neked mi az álláspontod, és ha küldesz nekem meghatalmazást is, majd előterjesztem azt a közgyűlésen. Én nagyon szerencsétlen dolognak tartom az alapszabály módosításának a felvetését, mert félő, hogy a minisztériumban is fognak indítványozni egy kis változtatást, amiért kegyesek lesznek ezt a kis hiúsági kérdést elintézni. Nehogy azonban félremagyarázzák szavaimat, vonakodom ezt megemlíteni. Lehet az is, hogy komolyabb okuk is van ezt kérni. Majd kijön a szeg a zsákból. Ölel baráti szeretettel Jancsi MNG Adattár 7636/55 315. Thorma János Réti Istvánnak Nagybánya, 1929. dec. 29. Édes Pista! Adjon az Isten sok boldog újévet, ezt kívánjuk neked, szívből, Margittal együtt. Régen írtam már, de mióta a művészeti közügyektől visszavonultunk, nemigen adódik elő olyan dolog, amely különösen érdekelne téged. Különben gondolom, hogy a művészeti ügyekkel úgyis nyakig vagy. Az itteni állapotokról különben, jobb arról nem beszélni. Ha ugyan efféléről beszélni lehet. A neókból nem látok senkit. Ügy hiszem, verembe estek mindnyájan. Krizsán, Mikola, Börtsök, az ő földhözragadt naturalizmusukkal állnak rendületlenül. Titokban úgy képzelem, nagyon büszkék reá, sőt nyíltan is, ha a körülmények megengedik. És emellett a nagy megelégedettség mellett tönkremegy minden: a művészet, a kolónia. Az iskoláról már nem is beszélek, arról beszélnek úton-útfélen a tanítványok. Most kijártak a városnál ötvenezer lej segélyt, természetesen ennek is a kolónia adja meg az árát. Amely ma már úgysem egyéb, mint konc, amelyet, ha az iskola érdeke úgy kívánja - például szubvenciót kell kieszközölni - egyszerűen oda dobnak. És a sok megalkuvásban, a sok engedményben el fog sikkadni minden. Szóval, túlságosan is jó fiúk a tanár urak. Én hagyom őket, úgysem segíthet már ezen senki. Lassanként érdemtelen emberek foglalnak el minden pozíciót, művészetről rövid időn belül itt már szó sem lesz. Néha gonosz önzés, néha jóakaratú tudatlanság karjai között elvérzik csendesen. Szomorú tények ezek az újév reggelén, de nincs miért leplezgetni, mert feltartóztathatatlanul bekövetkezik. Nem volt szándékom ezekről a dolgokról írni, mert még magam előtt is titkolni akartam. De hiába csukom be a szememet, a tények éreztetik velünk hatásukat. És ha én nem is akarom észrevenni, nemsokára ellep bennünket az ár. Én most megszakítottam a rendes munkámat, és elővettem újra a nagy képet. Még nem tudom, hogy fog menni a dolog, de a sok létrajárásból érzem, hogy a szívem erősebben dobog, ami bizonyosan azt jelenti, hogy a vérnyomást emeli. Pedig előzőleg, az egész éven át semmi bajom sem volt, kitűnően éreztem magamat. Furcsán esik most visszakanyarodni a régi - már általam túlhaladott - festési módra. De nagyon érdekel. Talán hasznára is 206
