Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
II. Apai nagyszüleim története és apám fiatalkora
a völgyekben. Apám mesélte, hogy egy több kilométer hosszúságú mocsarat csak úgy lehetett a szélein meredező hegyoldalak miatt áthidalni, hogy előzőleg osztrák utászok egy hevenyészett drótkötélpályát építettek, amely a mocsáron keresztülvezetett. A drót- kötélpálya szállítóeszközei természetesen csak egy függőleges vasrúdból és egy hozzá erősített vízszintes fadeszkából álltak, amelyre egy-egy katona ülhetett fel, vagy egy élelmiszerrel, illetve felszereléssel töltött zsákot erősítettek rá. A primitív drótkötélpályán történő utazás eleinte szaporán haladt, míg egyszerre menet közben hirtelen megállt. Hosszas várakozás után a drótkötél rángatódzni kezdett, a katonák kétségbe esve kapaszkodtak a vasrudaikba. A rángatástól a katonák közt elhelyezett zsákok meglazultak és néhányan lefordultak a tartódeszkájukról. Apám és baj társai irtózva figyelték, hogy a zuhanó zsákok lassan, de nagy cuppanásokkal tűntek el a feketés színű mocsárban. Több órás várakozás és kapaszkodás után megint továbbindult a szerkezet, és az elcsigázott katonák ismét földet értek. Az állatvilágot illetően a legkellemetlenebb változás a rengeteg kígyó és skorpió volt. A kígyók többnyire viperák voltak, kb. lm hosszú mérgeskígyók. Ezek vagy sziklán fekve sütkéreztek a napon, vagy az út mentén a fűben lapítottak. A katonák hamar megtanulták, hogy nagyon kell óvakodni a viperáktól, mert hallották, hogy több baj társuk halt már bele kígyómarásba. Némely kígyófajta annyira agresszív volt, hogy szabályszerűen üldözőbe vette az előle elszaladó katonát. Ehhez nem a földön siklott utána, hanem összekunkorodott és utánavetette magát, jóformán ugrott a levegőben. A skorpiók is veszedelmesek voltak, szúrásuk általában nem volt halálos, de mindenesetre fájdalmas sebet hagyott hátra. A skorpiók nappal elbújtak, csak éjjel jöttek elő és bemásztak az alvó katonák ruháiba, poggyászaiba, levetett cipőibe. Ilyen tapasztalatokat szerzett apám és szakasza, mire a közép-albániai hegyvidékben megérkeztek új állomáshelyükre, egy Proseku nevű községbe. Ez egy nagyobb település volt, több száz lakóval. A községben egy szakasz katonát hagytak, kb. 30 személyt, állomásparancsnoknak (Stationskommandant) apámat nevezték ki. A környező falvakban, melyek 20-30 km távolságokban feküdtek egymástól, ugyanilyen, magyar katonákból álló szakaszok állomásoztak. Miután a katonák elfoglalták kijelölt szállásaikat, körülnéztek, ismerkedtek az új környezettel. Civil hatóság, polgármester nem létezett, mint egyeden vezető személyiséget a községet benépesítő törzs klánfönökét lehetett felismerni. Hogy kapcsolatot teremtsen a lakossággal, apám mint a csapat parancsnoka, bejelentkezettvizitre a helybeli klánfőnökhöz. Két altisztje kísérte apámat. A klánfőnök, egy méltóságteljes megjelenésű öregúr, főemberei társaságában fogadta őket. Erődszerű, komor külsejű házának teraszán hosszú, alacsony asztal volt terítve a vendégség számára. Valahonnan egy németül valamelyest tudó tolmácsot is szereztek. A társaság az asztalt körülvevő párnákon törökülésben foglalt helyet. Albán nők többfogásos, ízletes ebédet szolgáltak fel (leves, sült húsok, főzelékek és végül sütemények), a hangulat kellemes volt. Kávéval záródott az ebéd és akkor a klánfőnök maga sodort cigarettákat és minden vendégnek dobott egyet. Apám udvariasságból rágyújtott, eddig nem 96
