Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

II. Apai nagyszüleim története és apám fiatalkora

dohányzott, de nem akarta megsérteni vendéglátóját. Mint mondta, így kezdte el a dohányzást, ami aztán egész életére szenvedélyévé vált.

Apám az ebéd alatt óvatosan próbálkozott tudakozódni a falu lakosságának helyzetéről, az emberek esedeges problémáiról. A falu lakosai mezőgazdaságból meg állattenyésztésből éltek. Kiderült, hogy iskola nem volt, a nép analfabétákból állt a mohamedán pap (imám) kivételével. Gondot okozott, hogy néha rablók megtámadták a falu pásztorait és birkákat, kecskéket hajtottak el, néha meglőtték a pásztorokat is, akik persze fel voltak fegyverezve és védekeztek. A rablóbandákon kívül ú.n. „komitácsik” is voltak a hegyekben. Ez a bulgár eredetű szó felkelőt vagy szabadságharcost jelentett (ma inkább partizánnak neveznék). E harcosok az utolsó években már a megszálló vagy átvonuló török, szerb és bulgár csapatok ellen is hadakoztak, most meg néha a megszálló osztrák-magyarokat támadták meg. Azonkívül élelmet, ruhát követelve a civil lakosságot is sanyargatták. Mint a falubeliek mondták, sokszor nem is nagyon lehetett külömbséget tenni rablók és komitácsik között. Apám megígérte, hogy megpróbál segíteni a falunak a rablók meg a komitácsik ellen.

Apám 20 éves fiatalember volt akkor. A felelősség kis csapata biztonságáért és az állomáshelye nyugalmáért nagy és nehéz feladatnak bizonyult. Annál is inkább, mert ő és emberei teljesen magukra hagyatva éltek a faluban. Kapcsolatot teremtettek telefonon a szomszéd faluban állomásozó őrssel, de már az első éjjelen valaki átvágta a drótot. A külvilággal csak egy rendszeres kapcsolat létezett, hetenkint egyszer egy honvédektől kísért öszvérkaraván hozott utánpótlást a kis csapatnak. A szomszéd falvakat is ugyanígy látták el.

Apám megtanácskozta a helyzetet altisztjeivel, akik nála részben jóval idősebbek és tapasztaltabbak voltak. Elhatározták, hogy járőrözést kezdenek, és ezzel próbálják a rablókat és a komitácsikat Prosekutól távoltartani. Most már nemcsak embereiért, hanem a község biztonságáért és közrendjéért is felelős lévén, nyugalmat kellett teremtenie a falut környező vidéken is. A járőrözésnél az is gondot okozott, hogy a környéken jóformán minden albán fegyveresen járt. Csak úgy tudták a rablókat meg a komitácsikat a békés lakosoktól megkülönböztetni, ha azok ellenséges magatartást mutattak. Tehát egyrészt óvatosan, másrészt erélyesen kellett fellépni. Elkezdték tehát a járőrözést, és idővel a szomszéd falukig terjesztették ki. Voltak kisebb összetűzések, pl. ha rejtekhelyről a járőrökre rálőttek, de ilyenkor visszatüzeltek és általában sikerült a támadókat elűzni.

Apám, mint parancsnok, gyakran maga vezette a járőröket a környező hegyvidéken. Mivel ezek általában kora reggeltől késő estig tartottak, sokszor 25-30 km-es menetelést kívántak hegyi ösvényeken, illetve úttalan sziklás vidéken. Apám és társai sokszor teljesen kifáradva tértek vissza állomáshelyükre. Egyszer, mesélte, holtfáradtan esett be az ágyába és reggelig mintha kőszobor lenne, mozdulatlanul aludt. Szerencséjére, mert mikor reggel felébredt és felült az ágyban, akkor látta egy skorpió fullánkját kikunko- rodni a párnájából. Ha álmában mozgott, forgolódott volna, akkor a skorpió biztos a fejébe szúrta volna fullánkját.

97