Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

Előszó

ELŐSZÓ

Ti'z évvel ezelőtt, 2002-ben fejeltem be 34 éves pályafutásomat a Siemens-cég különböző vállalatainál és betöltöttem hatvanadik életévemet. Számítástechnikával, szoftver-fejlesztéssel és -értékesítéssel, üzletkötéssel, új termékek tervezésévelfoglalkoztam. Ezáltal egy azóta óriásivá fejlődött ipari üzletág fejlődését kísérhettem végig a kezdeteitől, műszaki és gazdasági téren, sok különböző országban, mérnöki, gazdasági ügyintézői és később vezetői beosztásokban. Izgalmas, érdekes és változatos tevékenységre pillanthatok vissza. Ennek ellenére nyugdíjazásomat örömmel fogadtam, mert már régen vártam arra az állapotra, hogy függetlenül, teljesen szabadon, a magam kedve szerint rendelkezi hessem az időmmel, arra, hogy magam dönthessem el, hogy mivel akarok foglalkozni, milyen elmélyültén és milyen hosszan.

Mint nyugdíjas éreztem csak, milyen szűk mozgásterem volt mint alkalmazott, amikor hétköznapokon reggeltől estigpontos „menetrend" szerintfolyt az életem. Amikor már az ébredéstől kezdve a hazamenetelig minden gondolata az embernek a munkahelyi teendőkre összpontosul, a magánjellegű dolgok mélyen a háttérbe szorulnak. Mindig a határidők nyomását éreztem, sokszor késéssel küszködve, rossz lelkiismerettel, mert esetleg valamit nem elég tökéletesen készítettem elő. Az ilyenfajta kényszerek a nyugdíjas életbe való belépéssel elmúltak. Nem mintha a hivatásos munka nem járna élvezettel, nem nyújtana sikerélményeket. Kellemes érzés, ha be lehet végezni egy nagyobb feladatot, leküzdeni esetleges akadályokat, új ötletekkel új termékeket, új szolgáltatásokat alkotni, meglévőket tovább fejleszteni, tovább javítani és a felhasználók és a kollégák elismerését érezni. De ha mindezt egybe veszem, mégiscsak az újonnan megnyert szabadság nagyobb érték, mint a munka által szerzett öröm.

Az új életszakasz nem azt jelentette, hogy a semmittevés ideje kezdődött. A lehetséges elfoglaltságok közül elsősorban azokat választottam, amelyekre a múltban nem jutott elég idő: utazás, sportolás, társasági élet, továbbá, feleségemmel együtt ismeretségek ápolása, új vidékek és emberek megismerése, Zenével, irodalommal, történelemmel, művészettel valófoglalkozás. Azelmúlt években elsősorban ilyen tevékenységekkel voltam elfoglalva. Ezenkívül régi tervem volt, hogy írnifogok, „ha egyszer ráérek”. De nem kiagyalt történeteket vagy szakmai tanulmányokat, hanem élményeimről és környezetem érdekes személyiségeiről, valamint közvetlen családomról, rokonaimról és távolabbi őseimről. Ez utóbbiakról többnyire csak szülői vág rokoni elbeszélésekből van tudomásom.

Azt tapasztaltam, hogy minél idősebb lettem, annál többször gondolok a gyerekkoromra, fiatalkoromra és azokra a személyekre, akik akkor körülvettek, a közeli családtagokra és ismerősökre. A gyerekkornak, úgy gondolom, különös jelentősége van. Erősödik bennem azérzés, hogy az emberéletének a leglényegesebb része a gyermekkor és afiatalkor, amelyet az ember a szüleivel, esetleg nagy sziliéivel tölt. Tehát azokkal az emberekkel, akiknek a génjeiből örökli az ember nemcsak a fizikai tulajdonságait, hanem tehetségeinek, szellemi képességének és talán jellembeli tulajdonságainak nagy részét. Sok minden, amit az ember az úgynevezett „legóbb éveiben” néha készakarva, néha hanyagságból elhanyagolt, idősebb korbanjelentőséget nyer, a rokonság a származás, a régmúlt gyerekkor és ifjúság élményei és színhelyei, hajdani barátságok felelevenítése. Ez a gyerekkor iránti érdeklődés, úgy tapas\ talom, nemcsak nálam jelentkezik, hanem rokonaimnál is, akikkelgyakran közösen idézünk fel régi történeteket. Az utóbbi időben előfordult az is, hogy rokonaim engem kérdeztek saját szüléikről, nagy7