Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

II. Apai nagyszüleim története és apám fiatalkora

Apám, a kis Ducika, egy szép, új iskolatáskát kapott nagyapámtól, fényes, sima marhabőrből. A táska még egészen új volt, amikor egy téli napon apám hazafelé bandukolt az iskolából és egy domboldalon szánkózni látott egy sereg gyereket. A szánkózás tetszett neki, és ő is szeretett volna részt venni a vidám szórakozásban, de neki nem volt szánkója. Hát gondolt egyet, felmászott a dombra, ráült a táskára és lecsúszott rajta. Mivel kiválóan siklott a szánkót helyettesítő táska, mindjárt újra felmászott a dombra és megint lecsúszott. Egész délután űzte ezt a víg mulatságot és összebarátkozott a többi gyerekkel. Csak akkor hagyta abba, amikor besötétedett és játszótársai hazafelé készülődtek Meglehetősen rossz lelkiismerettel apám is elindult hazafelé, hiszen tudta, hogy a szülei odahaza már dél óta várják. Persze a táska is megsínylette a durva bánásmódot, nagy horzsolások, repedések látszódtak rajta, sőt helyenként cafatokban lógott róla a finom bőr. A táskában lévő könyvek, füzetek viszont meggyűrődtek és nedvesek lettek. Apám tudta, hogy nem lesz jó vége a dolognak, de mit csinálhatott, haza kellett menni. Otthon a szülei izgalommal várták és mikor a táskát meglátták, nagyanyám sopánkodni kezdett. Nagyapám pedig azt mondta:

„No fiacskám, hozd csak a nádpálcát a sarokból!”

És jól elnáspágolta a fiacskája hátulját. Bizony, nagyapám szigorú ember volt és apám csínytevéseinek általában az volt a vége, hogy a büntetőszerszámot, a nádpálcát, magának kellett odahoznia a szoba sarkából. Az ilyen történetekkel apám nyilván az elejét próbálta venni nálam mindenféle rosszalkodásomnak, de meg kell mondanom —, egy eset kivételével, amikor könnyelműségem folytán életveszélybe sodortam magamat, de erről később még szó lesz — soha egy ujjal sem nyúlt hozzám, ha én valami rosszat cselekedtem mint gyerek.

Egy másik történet, amely emlékezetemben megmaradt apám gyermekkorából, a következőképpen hangzik: Valamilyen családi ünnepre készült a rokonság és nagyszü- leim házánál gyülekeztek a családtagok. Apámat, Ducikát, természetesen ünneplő öltönyébe öltöztették, ami akkor, mint minden kisfiúnál, rövid nadrágból és zakóból állt. Ha jól emlékszem, bársony szövetből volt. Szülei figyelmeztették, hogy vigyázzon a szép új ruhájára, ne piszkítsa be. A rokonok lassan gyülekeztek és apám únva a várakozást, más ott lézengő gyerekekkel együtt, azzal szórakozott, hogy felmásztak egy magas utcai kerítésre és annak tetejéről figyelték a fejleményeket. Valaki — alighanem nagyanyám — ezt meglátta és elkiáltotta magát: „Ducika, jössz le rögtön a kerítésről!”

Apám leugrott, elesett és a szép új nadrág mind a két térdén keresztben elszakadt. Az akkori „rövid” nadrág tudniillik a fiúk térdét is eltakarta és a vádliig ért. Gondolom, megint a nádpálcával fejeződött be az ügy.

Mikor apám a tizedik életévét betöltötte, letette a péceü református népiskola negyedik osztályának évvégi vizsgáját, azzal a céllal, hogy ezután áüéphessen a középiskolába. Mivel Pécelen gimnázium nem volt, az István úti Állami Főgimnáziumba íratták be Budapesten. Ezután tehát vonattal járt be Pécelről az új budapesti iskolájába. Apám élvezte a vasúti közlekedést, hiszen minden érdekelte, ami a vonatozással összefüggött, különösen a gőzmozdonyok technikai részletei kötötték le figyelmét. Apám lelkesedé68