Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - A müncheni évek

szágba. Erich félárva volt, anyja az 1950-es évek elején meghalt, és így az apjával, egy nyugdíjas üzemgazdásszal lakott egy szép régi házban, egy utcára a mi új lakásunktól. Összebarátkoztam Erichhel, apám meg az apjával, akivel kb. egykorúak voltak. A népi német Milleker Ludwig (Lajos) ugyanis tökéletesen beszélt magyarul (és természetesen szerbül is) és mivel ő is már az I. Világháborúban az osztrák-magyar hadsereg katonája volt, sok közös téma adódott ebből a témakörből is. Erichhel is sok közös érdeklődésünk volt, sokat olvastunk, könyveket cseréltünk, moziba jártunk, kerékpároztunk az Isar mentén, az Angol Parkban. Müller Michaellal egyre ritkábban találkoztam, az év végén meg is bukott, ismételnie kellett az osztályt. Én szerencsésen megúsztam ezt a sorsot, az iskolaév végén épp hogy átcsúsztam, mivel valamelyest megjavultak a jegyeim. A zongoratanulás azonban 1957 tavaszán abbamaradt, egyrészt, mert a szabadidőmet (a rossz jegyeim miatt) inkább az iskolai munkákra, házifeladatokra kellett fordítanom, másrészt, mert beláttam, hogy ugyan jó zongorista létemre, a technikám soha nem fog kitűnő teljesítményekre képesíteni, harmadrészt, mert tanárom Hasting professzor nyugíjba ment és beszüntette a tanítást és én nem akartam más tanárnál tanulni.

A nyári szünetben nagy kaland várt rám, ugyanis Angliába utaztam. No, de erről majd később.

Lássuk most, mi történt közben a Magyarországon és távolabb élő rokonoknál.

Markóczy Aladár 1956-ban mint betanított munkás (filmhívó és laboráns) dolgozott az Ofotértnél Budapesten, a Rákóczi úton. Ide Érdről járt be busszal. A munkahelyén ismerkedett meg az akkor 18 éves Tóth Valériával (későbbi feleségével), akibe első látásra rögtön beleszeretett. Aladár Valériát (Valit) egyelőre csak távolból figyelgette, csak óvatosan mert szerelmének udvarolni. Markóczyék az 1956-os forradalmat Érden töltötték, a lakásukban. Tudták, ha résztvesznek akármilyen rendszerellenes tevékenységben, annak kemény megtorlása lenne, ezért a forradalom napjaiban jóformán ki sem mozdultak a szobájukból. Aladár néha bement Budapestre, a helyzetről tájékozódni és élelmiszert beszerezni. Szüleim is, Ipolyiék is írták, sürgönyözték Tivadaréknak, hogy jöjjenek nyugatra, ők azonban úgy határoztak, hogy maradnak. Ebben szerepe volt szerintem annak a körülménynek is, hogy Aladár nem akarta otthagyni (addig titokban tartott) szerelmét, Valit.

1957-ben Markóczyék átköltöztek Budapestre, ahol nagy nehézségek közepette sikerült egy társbérletet szerezniük a Nádor utcában egy harmadik emeleti lakásban. A társbérlet egy nagy szobából állt, közös konyhával. Fürdőszoba nem volt, a WC-k a folyosón voltak. Egyik nap Tivadart megszólította egy ember az utcán: „Maga dr. Markóczy Tivadar rendőrfőtanácsos!” Tivadar megijedt és vonakodva igent mondott, erre az: „Maga megmentette az életemet!” Kiderült, hogy az embert Birnstingl Miksának hívták és 1944 tavaszán, a német megszállás alatt, bevitték a IX. kér. kapitányságra, mert nem viselte a zsidók számára kötelező sárga csillagot. Tivadar (aki nem emlékezett az esetre) kijött a szobájából, mert Birnstingl kiabált a folyosón és megérdeklődte a rendőröktől, hogy miért ordít ez az ember. Mikor azok felvilágosították, Tivadar haza516