Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - A müncheni évek

MszM-tevékenysége folytán kiterjedt levelezése volt, sok bélyeg került hozzánk. Nemcsak német és magyar, hanem rengeteg osztrák, angol, francia, olasz, spanyol, belga, stb. bélyeg gyűlt össze az utolsó két évben. A tengerentúli bélyegekből még több volt, különösen amerikai, kanadai, brazil, argentin, venezuelai, ausztrál és újzélandi. Apám ugyanis ezeket a levélborítékokról levágta és összegyűjtötte zacskókban, szivardobozokban. Most, hogy én is elkezdtem a bélyegekkel foglalkozni, ezekről az addig felgyülemlett borítékdarabkákról leáztattuk a bélyegeket. Aztán országok szerint szortíroztuk, és beraktuk az albumokba. Sok estét töltöttem apámmal a bélyegezéssel. Apám szerzett új berakós albumokat, amelyekbe a bélyegeket nem ragasztani kellett, hanem celofáncsíkok mögé lehetett behelyezni. Egyre nagyobb élvezetet okozott számomra a bélyeggyűjtés és nagymértékben tágította a látókörömet a körülöttem lévő világra, hiszen rajta keresztül rengeteg földrajzi, történelmi és politikai viszonyról, illetve eseményről szereztem ismereteket. Mivel abban az időben a legtöbb gyerek bélyeggyűjtő volt, sok lehetőség adódott a csereberélésre. Ezzel ki lehetett egészíteni a sorozatokban hiányzó bélyegeket. De felnőttekkel is hamar elkezdtem cserélni, például a francia konzulátus — amely két házra volt a lakásunktól - néhány alkalmazottjával, akiktől nemcsak a francia anyaország bélyegeit tudtam beszerezni nagy mennyiségben, hanem az akkor még nagy kiterjedésű gyarmatbirodalom bélyegeit is. A bélyeggyűjtés segítségével az évek folytán sok új ismerősre és barátra tettem szert.

Anyám közben szerencsésen meggyógyult és márciusban hazajött. Azután nemsokára beköszöntött a meleg idő, a tavasz. Húsvétkor szép ajándékot kaptam, egy futballlabdát, piros műanyagból. Ez nagy dolog volt és általa, gondoltam, a környékbeli gyerekek előtt bizonyára nagyra fog nőni a tekintélyem. Már húsvét hétfőn lerohantam a házunkkal szemközt fekvő sportpályára és az üres pályán nagyokat rúgva a labdába, vígan rohangásztam ide-oda. Igen ám, de egyszercsak a labda nagy ívben túlrepült a pályán, át a folyóparti úton, lefelé a töltésen és ... bele a sebesen folyó Isar folyóba! Én gondolkodás nélkül utána eredtem, beleszaladtam a folyóba és a Tivoli-híd alatt végre elkaptam a labdát. Diadalmasan másztam ki a partra és magasra tartottam a labdát. Két ott sétáló fiatal nő végignézte az egészet és hallottam, hogy az egyik a másiknak mondja: „So ein dummer Bub!” (magyarul: milyen buta egy fiú). Akkor döbbentem rá, hogy tényleg milyen buta dolgot csináltam. Az Isarnak akkor, a közeli hegyek hóolvadása miatt, rendkívül magas vízállása és erős sodrása volt, és néhol kisebb örvények is felléptek. Mivel nyakig benne voltam a vízben, ez könnyen magával ragadhatott volna, a kezdő úszótudásommal nem biztos, hogy ki tudtam volna kecmeregni a folyóból. Rádöbbentem a veszélyre, amin szerencsésen túljutottam. A hűvös, talán 10 fokos levegőben, a csuromvizes ruhám, az ingtől, pulóvertól a harisnyáig, cipőig, a testemre tapadt és én rögtön fázni kezdtem. No, gondoltam, majd futkosok egy kicsit, attól megszárad a ruhám és én felmelegszem. Hát ez az ötlet nem vált be, egy negyedóra után a ruhám ugyanolyan vizes volt és én fáztam, mint a kutya. Nem volt más lehetőség, haza kellett mennem.

488