Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

Júlia a képen különben éppoly filccsizmát hord, amilyet szüleim is készítettek, és amely nagy divat volt akkoriban.

Dodó utazásáról minket is értesítettekjúliáék, és levélben beszámoltak a Markóczy családról érkezett legújabb, első kézből származó hírekről. Apám ezeket az információkat eddigi álláspontjának igazolásaként fogta fel. Szerinte ugyanis nem szabad visszamenni Magyarországra, az ottani helyzet számunkra sokkal rosszabb lenne mint a németországi. Ott még annyi lehetőségünk sem lett volna, hogy tengessük életünket, mint Freisingben. A cipészműhely ugyanis jól működött, és jövedelméből viszonylag tűrhetően megéltünk. Most már a műhelyünkben három-négy segédmunkás is dolgozott állandóan, úgyhogy egyre inkább probléma lett a helyszűke. Nem csak a műhelynek használt szoba működött mint cipőüzlet, hanem a nagyobb méretű nappaliba jöttek a vevők méretet venni, a kész cipőket felpróbálni. Mivel anyám többnyire otthon volt, ezeket a vevőket rendszerint ő szolgálta ki.

Azonban még mindig voltak menekültek, akik akkor is még hazaindultak. 1947 elején ugyanis Párizsban megkötötték a győztes hatalmak a békeszerződéseket Olaszországgal, Magyarországgal, Finnországgal, Romániával és Bulgáriával. A magyar menekültek között sokan azt hitték, hogy ezáltal hazájuk megszabadul a szovjet megszállástól, a kommunisták pedig így elvesztik hatalmi pozíciójukat és szabad választások után normális viszonyok következnek be. Anyám később elmondta, hogy ő is ilyen gondolatokkal játszott, Diti is hajlandó lett volna hazatérni, de apám határozottan elzárkózott az ilyen elképzelések elől:

„Amíg az oroszok Magyarországot megszállva tartják, oda nem mehetünk vissza.” Anyám: „De aláírták a békeszerződést, az oroszok ki fognak vonulni.”

Apám: „Az oroszok soha nem fognak önként kivonulni. Mi még hosszú ideig nem fogunk tudni visszamenni. Sőt, azzal kell számolnunk, hogy életünkben soha többé.” De más rokonunknál is fellépett akkoriban a hazatérés ödete. Ipolyi Feri mesélte nekem az 1980-as években, hogy ő is fontolgatta a hazamenetel gondolatát. Amikor ezt felvetette feleségének, Júliának, az így válaszolt (ők akkoriban magázták egymást): „Maga mehet, ha nagyon kínozza a honvágy. De engem és gyerekeimet előbb vigyen el Salzburgba, az amerikai gyűjtőtáborba. Onnan majd valahogyan kivándorolunk valamelyik tengerentúli országba.” Júlia ugyanolyan határozottan elutasította a gondolatot, hogy szovjet uralom alatt éljen, mint apám.

Apámnak és Júliának igaza lett185. A szovjet csapatok nem távoztak Magyarországról, hanem állandó tartózkodásra rendezkedtek be, az ausztriai megszállási zónájukkal fenntartandó kapcsolatot használva fel ürügyként. Sőt, a magyar kommunisták a szovjetek támogatásával elkezdték a látszólag demokratikus rendszer felszámolását. A kisgazdapárti Nagy Ferenc miniszterelnököt, aki ellenállt a szovjetek terveinek, zsarolással lemondásra kényszerítették. Az 1947-es választásokon a Magyar Kommunista

185 Az oroszok csak 1993-ban, a Szovjetunió összeomlása után vonultak ki Magyarországról. Akkor apám már 29 éve, anyám 25 éve halott volt.

414