Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek

megtörtént. A család helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Egy kommunista funkcionáriust tettek be a lakásba társbérlőnek.

Dodó 1947-től elkezdett nyugatra, Ausztriába utazni. Ez természetesen szigorúan tilos volt és a határt illegálisan kellett átlépni. Barátai, akik között idősebb, vagányabb fiúk is voltak, beszélték rá a nem kis veszéllyel járó utazásra. Dodó később elmesélte nekem, hogy milyen nehézségekkel járt egy ilyen út. Először vonaton a nyugati határra kellett utazni. Ott egy helyiérdekű vasútra átszállni, amely keresztezte a határt, egy kis darabon osztrák földön haladt és aztán megállás nélkül visszatért magyar területre.

Ezek a kisvasutak még 1900 előtt épültek, amikor az Osztrák-Magyar Monarchiában nem volt a két országrész között határ, és különben is Burgenland Magyarországhoz tartozott. A két világháború között tovább üzemeltek és a Második Világháború után is folytatták működésüket184. A határ akkor még ún. „zöld határ” volt. Szögesdrót, árok, kerítés, buktató-zsinór, jelzőrakéta még nem volt, ezeket később, 1948/49-ben, kezdték telepíteni, amikor az országhatárt áthatolhatatlan „Vasfüggönnyé” építették ki.

Dodó mesélte, hogy ahol a kisvasút osztrák földön haladt, ott egy kanyarban, ahol lassított a vonat, sokan leugráltak, illetve a bokrokban rejtőző emberek felugrottak. Többnyire csempészek voltak, akik így elkerülték a hivatalos határátlépést. Dodó első útján egy barátjával utazott, aki már megjárta az utat. Tehát leugrottak a kanyarban, elgyalogoltak a legközelebbi osztrák faluba. Vigyázni kellett, hogy ne találkozzon szovjet járőrökkel, hiszen Kelet-Ausztria akkor szovjet megszállás alatt volt. A faluban felült barátjával egy autóbuszra, amely elvitte őket Bécsbe. Ott a barátja elkalauzolta az ún. „Magyar Ház”-ba, amelyet magyar papok tartottak fenn. Ott kaptak vacsorát és egyszerű szállást. Egyúttal a papok adtak nekik egy osztrák igazolványt. A papok megszervezték, hogy ezeket jóindulatú bécsi lakosok adták „kölcsön” a magyar utazóknak, mert ezzel lehetett a különböző megszállási zónák között utazni. A zónahatároknál ugyanis kontrollálták a megszállók az igazolványokat és csak osztrák állampolgároknak volt szabad ezeket a határokat átlépni. Az igazolványokat persze a sikeres határátlépés után, ha az illető ismét hazatért, visza kellett vinni, illetve, ha nem, akkor más úton visszajuttatni a papokhoz. Dodó elmondta, hogy ezeken az igazolványokon eleinte nem volt fénykép, de amikor 1948-ban bevezették a fényképes igazolványokat, akkor a papok kicserélték a fényképeket is, mivel azok csak fel voltak ragasztva. Ez a papoknak köszönhető módszer úgylátszik sokáig bevált, mivel Dodón kívül sok ezer magyar tudott 1949-ig, amikor elkészült a vasfüggöny a magyar határon, Ausztria nyugati részeire utazni. Mindenesetre másnap hajnalban Dodó és barátja már új személyazonossággal szálltak fel a Westbahnhofon a Linz felé tartó vonatra. Még egy izgalmas állomáson kellett túlesniük, mégpedig amikor Enns városában az ugyanilyen nevű folyót kellett

184 Az utolsó ilyen vasútvonal a „Győr-Sopron-Ebenfurti Vasút”, amely például a mai napig üzemel és 120 km-es útvonalán összeköti Nyugat-Magyarországot és Alsó-Ausztria keleti részét. A többi kisvasút- vonalakat a „hidegháború” alatt megszakították és a síneket felszedték. Amikor a határt teljesen lezárta a „Vasfüggöny” illetve a hézagnélküli, szögesdrótos „Műszaki Zár”. Arról, hogy pontosan hol volt a Dodó által említett határszakasz, sajnos nincsen tudomásom.

412