Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
VI. Szüleim története - Az első emigrációs évek
dóan kérdezte az arra vonuló katonai szekérkaravánok mellett gyalogló katonákat, hogy látták-e a mi szekérkaravánunkat? Az első, akit megkérdezett, azt mondta, hogy igen, még elég messze jönnek. A második azt mondta, hogy látott egy álló szekérsort, ahol éppen etették a lovakat. A harmadik azt mondta, hogy nem látott semmiféle karavánt. Erre Anyukám behozta Gabit és felkeltett engem. Aztán szólt Harasztosnak, hogy már itt kéne lenni a szekereknek majdnem egy órája. Talán eltértek más útra, mert az arról jövő utolsó katonák már nem látták őket jönni. Harasztos hosszas tanakodás után elhatározta, hogy „ha így áll a dolog, kérem szépen, akkor legjobb, ha visszafordulunk és megkeressük őket valahogyan”. És kiadta a parancsot, hogy az autóbuszok forduljanak meg. A „Polski” meg is fordult és elrobogott úgy, hogy mire a kék buszunk felocsúdott és megfordult, már el is tűnt a sötétségben. Erre mi is elindultunk és Köpcsényig151 visszamenve, nagy nehezen rátaláltunk Harasztosékra, akik ott vártak ránk. Hajnalodott, mikor végre a rendes bécsi országúton elindultunk a szekerek után. Az aranyos kis Hainburg városkán is keresztül robogtunk, ahol a németek igen nagy erődítéseket építettek. Azután nemsokára rátaláltunk menetelő szekéroszlopunkra, ahol nagy üdvrivalgással fogadtak bennünket, mert nem tudták elképzelni, hogy hová tűntünk el. Én mindjárt leszálltam az autóbuszról és megkerestem Apukámat, aki talán a 4-ik vagy 5-ik szekér után ballagott, Tóth felügyelővel. Elmondta, hogy minden további nélkül átengedték őket a határon és ő azóta gyalog jön. Azután ismét továbbindultunk, Anyukám autóban és én szekéren, majd az egy km-re lévő Regelsbrunn nevű faluban álltunk meg. Itt megabrakoltatták a lovakat, Apukám sört is ivott. Egy nagyon kedves osztrák parasztcsaládhoz bementünk kezet mosni, akik már maguk is össze voltak pakolva, hogy ha jön az orosz, akkor ők is menekülnek. így írja le az akkor 14-éves nővérem a menekülésünk első óráit. Színes képet ad az eseményekről, a menekülők hangulatáról, néha majdnem humoros hangon. Hiába, a kislány egy nagy kalandként élte meg ezt az időszakot, jóformán nem is fogta fel, hogy milyen veszélyes helyzeteket élt át. Amikor az autóbuszunk a teherautóval rossz útra tért egy útelágazásnál Köpcsényben (Kittsee-ben) és a front felé vitt minket, könnyen elveszthettük volna a kapcsolatot apámmal és a többi menekülővel. Ilyen esetek gyakran történtek akkoriban és a szétszakadt családtagok hosszú időre vagy akár örökre elvesztették egymást. No, de nézzük a további fejleményeket. Regelsbrunnban, írja Diti, a menekülésünk második napján, március 29-én, két órát álltunk. Az úton élénk közlekedés folyt. Katonai teherautók, harckocsik, menetelő magyar és német alakulatok a front felé, keletre haladtak, míg a menekültek oszlopai, szekéren, személy- és teherautókon, nyugat felé tartottak. Kocsioszlopunkat motorbiciklis német tábori csendőrök leállították, ők irányították a forgalmat, a katonai szállítmányoknak elsőbbségük volt. Ilyenkor a 151 A burgenlandi községet ma Kittseenek hívják, közvetlenül a határ mellett fekszik, 5 km-re Horvátjárfalutól. 342
