Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
V. Szüleim története - A magyarországi évek
A körülzárt városrészekben fogyni kezdett az élelem. A katonák fele megsebesült vagy meghalt, a lőszer fogytán volt. Február 10-én az oroszok páncélostámadása a Gellérthegy és a Várhegy között majdnem kettévágta a kaüant. Erre a védők feladták a lágymányosi vasúti töltést, mely csaknem hat hétig alkotta a frontvonalat. Kiürítették a XI. kerületet, átvonultak a Körtéren és a Gellérthegyen keresztül és aztán a Várhegyre húzódtak vissza. Aznap az oroszok benyomultak a védetlen városrészbe, és a körtéri házat is elfoglalták. A pincében a lakóktól csak azután érdeklődtek, hogy van-e ott német vagy magyar katona. A pincét átkutatták és mentek tovább. A lakóknak azt mondták, hogy a pincében kell maradniuk, nem lehet még kijönni. A következő napon, február 11-én este nyolc órakor óriási robaj verte fel Budán a lakosokat. Megkezdődött a német-magyar védősereg kitörése az oroszok gyűrűjéből. A 20-25.000 katonára zsugorodott helyőrség a várhegy észak-nyugati oldalán több hullámban zúdult le a hegyoldalon és igyekezett az utcákon, tereken keresztül gyalogosan a városból kijutni, a nehéz fegyvereiket hátrahagyva. A több mint 10.000 sebesült védede- nül maradt hátra. Az oroszok már várták a kitörést és tüzérségük nagy veszteségeket okozott a kitörők között. Azoknak több mint a fele kijutott a külvárosokba, ott csoportokra bomlott a tömeg. De a nyugaton húzódó frontig a hóval borított dombokon, erdőkön keresztül 30-40 km-es menetet kellett megtenniük a leharcolt, elcsigázott, kiéhezett katonáknak. Az oroszok páncélosokkal, ágyúkkal és repülőgépekkel lőtték, bombázták a menekülők oszlopait. A kitörőknek majd a fele az első három nap folyamán fogságba esett, a másik fele pedig elpusztult. Csak kb. 700 katona érte el többnapos küzdelmes menetelés után a saját vonalakat. A fővárosban a véres harcnak vége lett, Budapest elesett. A város civil lakossága katasztrofális vereség tanúja lett, csak kisebb részük — pl. a gettóba zsúfolt zsidóság — érezte az eseményt felszabadulásnak. A város rettenetes látványt nyújtott, a Várhegy és a Duna-part pompás épületei egyetlen romhalmazt alkottak. A polgári lakosság szenvedése nem ért véget Budapest elestével. Amint elcsendesedett a harci zaj, a szovjet csapatok tüstént hozzáláttak a város rendszeres és intézményes kifosztásához. A katonák feltörték a bankok trezorjait, kifosztották többek között a semleges államok követségeit, múzeumok műkincseit és szállodák teljes berendezését. A védtelen és kiszolgáltatott lakossággal könyörtelenül és tetszés szerint erőszakoskodtak, nők ezreit erőszakolták meg. Gosztonyi Péter történész írja, hogy „Budapestnek szovjet részről nem járt pardon. Ellenséges város volt. ... A hivatalos szovjet minősítés szerint Budapestet a Vörös Hadsereg nem felszabadította, hanem bevette. Leigázta, elfoglalta, birtokba vette. S ilyenkor mi jár a veszteseknek? A jogtalanság. A szabad rablás joga a katonáknak. A nőkkel való erőszakoskodás stb.”144 Malinovszkij masall három napos szabad rablást 144 Gosztonyi Péter, Néhány gondolat Budapest 1944-45-ös ostromáról, dolgozat, (http://www.hhrf.org/korunk/9806/6k21.htm) található meg 333
