Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

V. Szüleim története - A magyarországi évek

A másik feladatával kapcsolatban apám egy VIII. kerületi iskolában, a Vas utcában, rendezte be irodáját, és egy kis rendőrcsoporttal rögtön nekilátott a munkának. Mivel a kiürítés önkéntes volt, tájékoztatókat készítettek el a rendőrök családtagjai számára, hogy létezik számukra lehetőség a főváros elhagyására. Az érdekelt hozzátartozókat értesítették, hogy az elszállítás november hónap folyamán fog történni, autóbuszokkal, teherautókkal és vasúton, a nyugati határ menti biztonságosabb területekre. Ezután következett a jelentkezők számbavétele és a szállítóeszközökre és a felvevőhelyekre — többnyire kis falvakba — történő elosztása. Ez nem ment gyorsan, hanem hetekbe tellett, mire a transzportokat megszervezték. Az értesített embereknek is idő kellett, hogy elhatározzák, élnek-e a elmenetel lehetőségével, vagy inkább a fővárosban maradnak.

Szüleim már eldöntötték, hogy nem maradnak. Ösztönösen érezték, hogy az oroszok nem fogják feladni a területeket, melyek a háború folyamán egyszer szovjet hatalom alá kerültek. Ott pedig mindenhol a legbrutálisabb terrorizmus módszereivel olyan rendszert hoznak majd létre, amelyben annak a társadalmi rétegnek, melyhez szüleim tartoztak nem lesz létjogosultsága. Üldöztetésnek és elnyomásnak lesznek kitéve tagjai, legjobb esetben szolgasorban tengethetik életüket. Ettől a sorstól akarták szüleim megóvni magukat és gyerekeiket. Ennek fejében vállalták a menekülést a teljes bizonytalanságba, feladva életkörülményeiket, valamint vagyont és karriert, egyszóval addigi egzisztenciájukat.

A nyilas kormány különben már 1944 október végén ismét belefogott a július óta szünetelő zsidóüldözésbe. A Bécsből visszaérkezett Eichmannal a nyilasok tervezni kezdték a budapesti zsidók deportálását131. Elsőnek a főváros védelmére elvégzendő sáncmunkálatok szolgáltak nekik indokul a zsidók összegyűjtésére. Október 22-én falragaszokon szólították fel Budapesten a 16 és 60 év közötti zsidó férfiakat, hogy jelentkezzenek „sorozásra” a Kerepesi úti ügetőversenypályán és más sportpályákon.

Markóczy Tivadar nagybátyám, mint a VIII. kerületi rendőrkapitányság vezetője, kiment megszemlélni a lóversenypályán a zsidók helyzetét, miután a pálya területe is az ő hatáskörébe tartozott. Ott azt látta, hogy a pályán többezer ember van összezsúfolva, akik fedezék és élelem nélkül a szemerkélő, hideg őszi esőben lassan bőrig áztak. Állapotuk siralmas volt. Tivadar kérdőre vonta a pálya őrszemélyzetét, nyilas pártszolgálatosokat, hogy mire jó ez a kegyetlenség, miért kell az embereket így kínozni. Azok nem tudtak választ adni, és azzal mentegetőztek, hogy a parancsnokuk éppen nincs ott. Tivadar elrendelte, hogy a zsidókat rögtön engedjék haza132. Ez az akkori helyzetben nem csak emberséges, hanem kifejezetten bátor magatartás volt. Amikor a zsidók elhagyták a pályát, a pártszolgálatosok nem ellenkeztek, de később visszatért parancsnokuk panaszt emelt Tivadar ellen Vájná Gábornál, a hírhedten antiszemita, nyilas belügymi131 Stark Tamás, Zsidóság a vészkorszakbaan és a felszabadulás után 1939-1955, MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1995,26. oldal. (A szerző kifejti, hagy Budapesten 1944 nyarán kb. 230 ezer zsidó volt, a főváros összlakosságának kb. egynegyede. Mintegy 100 ezer teljesített munkaszolgálatot a hadseregnél.)

132 Hasonló esetek mellett az ügetőpályán történteket írja le Randolph L. Braham, A magyar holocaust, Gondolat Kiadó, Budapest, 1990, 191. oldal

317