Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
V. Szüleim története - A magyarországi évek
niszternél. Felettesei jelentésre hívták Tivadart és szemrehányásokat tettek neki. Ö erre beteget jelentett és ezért kérte a rendelkezési állományba helyezését. Ezzel Tivadar meg is úszta az ügyet, más kellemedensége nem származott belőle. Sőt, szerencséjére az egész további nyilasuralom alatt nem kellett többé szolgálatot teljesítenie. Ezt a történetet apám mondta el majd két évtizeddel később. Más zsidók rosszabbul jártak, őket az összegyűjtésükre kijelölt sportpályákról a város előterébe vezényelték árokásásra. Ott az ugyancsak kirendelt helyi lakossággal, valamint munkaszolgálatosokkal és katonákkal együtt az ú.n. „Attila”-vonalon dolgoztak. Ezt háromlépcsős védelmi vonalnak tervezték, amely azonban a szovjet csapatok gyors előnyomulása miatt csak részben készült el. Ezután a németek zsidó sáncásókat igényeltek a Bécs előterében épülő „Ostwall” számára, valamint munkásokat a hadiüzemeikbe. A nyilasok november folyamán elindították a szállítmányokat a német határ felé. A zsidókat részben vonaton, részben gyalogmenetekben vitték nyugatra. Kb. 50.000 embert indítottak el, nagyobbrészben férfiakat, de szép számmal nőket is. Az úton menetelők közül a nyilas őrök embertelen bánásmódja folytán kb. tízezren elpusztultak, ezért kapták ezek az akciók később a „halálmenetek” elnevezést. Akkor pedig már svéd, svájci, vatikáni és más semleges országok képviselőinek segélyakciói működésbe léptek és menlevelekkel, valamint ún. védett házakban történő elhelyezésükkel próbáltak segíteni a menetelőkön, illetve a Budapesten maradt zsidókon. A legfontosabb személyiségek ezekben a segélyakciókban Raul Wallenberg, Charles Lutz és Angelo Rótta voltak. Tevékenységüknek gazdag irodalma keletkezett a háború után. November végén a nyilasok elrendelték, hogy Budapesten a zsidóknak gettóba kell költözniük. Erre a célra kijelölték az V. kerületben a néhány utcát magábafoglaló ún. „nemzetközi gettót” és a VII. kerületben meg a valamivel nagyobb „általános gettót”. Ide zsúfolták össze a budapesti zsidók nagyrészét, több mint 150.000 embert. Budapest a front közeledtével teljesen megváltoztatta arculatát. Az addig majd- nemhogy békebelinek nevezhető, nyugodt légkörnek vége lett, az egész várost inkább egy felbolydult méhkashoz lehetett volna hasonlítani. Katonai alakulatok vonultak keresztül rajta keleti és déli irányban a front felé, míg nyugati és északi irányban a menekültek szánalmas karavánjai haladtak, menedékhelyet keresve. Ezek a menekültek tízezerszámra érkeztek Erdélyből és a Tiszántúlról. A pesti oldalon több ezer ember, civilek, munkaszolgálatosok és katonák építkeztek a főváros körülvevő védelmi sáncrendszeren, a háromlépcsős Attila-vonalon, mely Budapest a Dunától keletre fekvő külvárosait kötötte össze. Az iskolák működését november 1-jén megszüntették. A hidaknál és fontosabb forgalmi csomópontoknál német katonai járőrök és nyilas pártszolgálatosok igazoltattak mindenkit. Az útelágazásoknál összetorlódtak a tankok, rohamlövegek, ostromágyúk, teher- és személyautók, éppúgy, mint csomagokkal és emberekkel megrakott számtalan lovasszekér. Köztük a nagyváros járókelői szaladgáltak, sürgős dolgaikat intézve. Közben állandóan fel-felbukkantak a gyalogmenetben haladó magyar és német katonai alakulatok. Egyre gyakrabban felzúgtak a légiveszélyt jelző szirénák, és megjelentek az ellenséges repülőgépek a főváros felett. Október eleje 318
