Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)

V. Szüleim története - A magyarországi évek

Ebben az időben apámnak szabadidejében a bélyeggyűjtés volt kedvenc időtöltése. Bár már az előző években, talán még legénykorában elkezdte a postabélyegek gyűjtését, de az csak az 1930-as évek derekán vált szenvedélyévé. Rengeteg időt töltött esténként a bélyegek leáztatásával, rendezésével, katalogizálásával, albumokba berakásával. Szép gyűjteménye volt az európai országok bélyegeiből, de a tengerentúlról is gyűjtött mindent, amit meg tudott szerezni. A legnagyobb és legteljesebb gyűjteménye persze magyar bélyegekből állt, de szép számmal voltak osztrák, német, csehszlovák és román bélyegei is, bár a legnagyobb értéke (a katalógusok szerint) néhány régi angol és svájci bélyegnek volt. Anyám örült, hogy apám egy ilyen csendes, tiszta, sőt értékképző időtöltést választott magának, és csak akkor tiltakozott, ha zsákszámra hordta haza a levelekről levágott bélyegeket és a fürdőkádban áztatta őket, úgyhogy napokig senki sem tudott ott fürdeni.

Dinnek 1938 elején egy kellemetlen műtéten kellett túlesnie. Már többször szenvedett újra meg újra visszatérő, fájdalmas mandulagyulladástól, ezért az orvosok a mandulái kivételét javasolták. Az operációt dr. Ipolyi Ferenc, a család orr-, torok-, gégeorvosa volt hivatva elvégezni, és Ditit apám maga kísérte be a kórházba. Din persze nagyon félt, apám tehát, hogy a hétéves gyereket megnyugtassa, a következőket mondta neki:

„Nem fog fájni a műtét. Feri bácsi csak azt fogja mondani, hogy nyissad ki a szájad és akkor egy kiskanállal benyúl és kiveszi a mandulákat, melyek annyi torokfájást okoztak.”

Diti erre nyugodtan ment az operációs terembe és ült fel a székre, ami után Ipolyi Feri nekilátott a műtétnek. Persze nem ment fájdalom nélkül, a lokális narkózis ellenére. Mikor aztán apám bemehetett Dinhez, az nagy könnyekkel a szemében, jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával morzsoló mozdulatokat tett, közben fejét rázta és bal kezével az orvosra mutatott. Beszélni, persze, nem tudott, mivel torkában a műtét friss sebe fájdalmat okozott. Apám, mint később nevetve mesélte, nagy nehezen megértette, hogy Diti mit akar a jelbeszéddel kifejezni: nehogy kifizesse az orvost, hiszen nem tartotta be az ígéretét, mert a műtét nagyon is fájt.

Ezidőtájt készülhetett a fénykép, melyen baloldalt apám látható egy pádon ülve, nyári egyenruhában, mellette Dodo, Diti,

Öcsi, es Boriska. A mögöttük álló személy egy cselédlány volt, akit a gyerekek nagyon szerettek, mert játszott és sétált velük, mint Diti nekem később mesélte (a nevére sajnos nem emlékszem).

Diti ekkor már zongorázni is tanult. Első tanára anyám volt, aki akkoriban gyakran ült le a nappali247