Thorma Gábor: A Thorma család krónikája - Thorma János Múzeum könyvei 36. (München-Kiskunhalas, 2012)
II. Apai nagyszüleim története és apám fiatalkora
számára korai halála. A péceli református temetőben van a sírja. Amint végrendeletében kívánta, református lelkészi viseletében temették el. Nagyanyám most egyedül maradt a péceli házban. Apám, ha ideje engedte, kiutazott édesanyjához, hogy enyhítse egyedüllétének és férje hiányának a fájdalmát. Nagyanyámnak volt különben egy inasa, egy tizenegynehány éves Jani nevű fiú, aki ellátta körülötte a mindennapi teendőket (bevásárlás, takarítás, stb.). így nagyanyám nem volt teljesen egyedül. Néha apám elment vele Budapestre, ahol elvitte éttermekbe vagy színházba. Egy ilyen alkalomról a következő történetet mesélte el, mosolyogva. A villamoson utaztak, nagyanyám a kocsiban ült, apám kiment a peronra cigarettázni. Nagyanyám egyszerre csak elkiáltotta magát: „Ducikám, jól fogódzkodj, nehogy kiessél!” A villamosban utazó emberek körülnéztek, kit szólíthatott meg a gyászruhás, idős hölgy? Esetleg egy gyereket, talán az unokáját? Az illető csak egy a villamos nyitott peronján álló személy lehetett, mert máshonnan nem lehetett a villamosból kiesni. De ott csak egy személy tartózkodott, a cigarettázó apám, egy harminc év körüli, meglett férfi, rendőrtiszti egyenruhában, és az úgy tett mintha nem hallotta volna a neki szóló kiáltást. Amikor az emberek azonosították apámat „Duciká”-val, az egész villamos hangos hahotába tört ki. Nagyanyám nem értette, miért nevetnek az emberek. Jámbor természete csak azt tudatosította, hogy apám —, aki számára még mint felnőtt férfi is csak a kisgyerek, az ő Ducikája maradt —, a robogó villamos nyitott peronján veszélybe kerülhetett. Apám, mint már említettem, péceli rokonai közül leginkább a nála nyolc évvel fiatalabb Király Micut kedvelte. A motorkerékpározás, amelyet mindketten szerettek, 1926-ban szörnyű balesethez vezetett. Apám mesélte, hogy egyszer szolgálata után a jogi egyetemhez hajtott, hogy Micuval találkozzék, aki oda járt már három éve. Együtt indultak haza Pécelre, illetve a szomszédos Kistarcsára. Micu megkérte apámat, hogy engedje meg neki a motorkerékpárt hazavezetni. O készségesen beleegyezett, beült az oldalkocsiba és Micu elindult. Már Pécel közelében jártak az országúton, amikor egy bolgárkertész szekere jött szembe velük. A szekér nagyon meg volt rakva, kétoldalt lelógott róla a zöldségből, gyümölcsből álló rakomány. Amikor elhajtottak a szekér mellett, apám egyszerre csak észreveszi, hogy Micu eltűnt. Erre az oldalkocsiból kihajolva elkapta a kormányt és megállította a motort. Kiugrott az oldalkocsiból és látta, hogy Micu hanyatt fekszik az országúton, ott, ahol a szekér mellett elhajtottak. Odarohant, és első pillanatban azt hitte, hogy Micu szimulál, mindjárt fel fog ugrani és egy nagyot nevetni. De Micu mozdulatlanul feküdt a hátán, szemei mereven az égbe tekintettek. Semmi külső sérülés nem látszott rajta, de nem lélegzett. Az odasiető bolgárkertésszel odébb emelték az út szélére és apám felugrott a motorjára, hogy segítséget hozzon. Pé- celen az orvos házához robogott, akivel perceken belül visszatért a baleset színhelyére. Az orvos csak Micu halálát tudta megállapítani. Rettenetes érzés volt apám számára ezt a veszteséget tudatosítani. Neki kellett Micu szüleinek és testvéreinek a borzalmas hírt elvinni. A családnak mérhetetlen fájdalmat okozott a tragikus baleset. Micu ügyes 120
