Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Saját korában a papok mindenike, akikkel csak érintkezhettem, úgy nézett föl rá, mint elérhetetlen magasságban élő emberre, akire minden kálvinista pap büszkeséggel tekintett föl. Megbízott mindegyik, hogy ismerten vagy ismeredenül jelentsem mély tiszteletüket, szíves üdvözletüket s jókívánataikat. Amikor a legációkból hazakerültem, s tiszteletemet tettem Sziládynál, mindenről beszámoltam, ami élmény volt az életemben. Első legációm Felcsúton volt, ahol Gaál Antal volt a lelkész — aki éppen káplánja volt — fel is fedeztem benne kis Lacika öcsém temető lelkészét, aki 7 éves volt, amikor meghalt, én pedig 11 éves voltam. Gaál is emlékezett a házunkra. Csak úgy áradt belőle Szilády magasz- talása. Azt mondta: — Többet tanultam egy év alatt Sziládytól, mint négy év alatt a teológián. Szilády is kedvesen emlékezett meg róla: — Szelíd, ragaszkodó ember volt, de sokat kesergett a tanárai közönye miatt. Becsültem. Elmondtam Sziládynak szorongó érzéseimet, amit az első szószékre lépésemkor tapasztaltain s azt mondta rá: — Ezek a szorongások megszűnnek a megszokás következtében. Csak arra vigyázzon, hogy a prédikálás mechanizmussá ne váljon soha. Bizonyos izgalmat kell érezni mindig annak, aki nem közönyös, nem mesterember, hanem a maga elmélyedései alapján prédikál, de az már nem szorongás, a belezavarodástól való félelem, hanem öröm, hogy azt a kincset hozhatja felszínre, amit érzésében mint élményt talál. Ostobaságnak tartom a sokat hangoztatott tanácsot, hogy a kezdő szónok „káposztafejeknek” tekintse a hallgatóit, s ha ennek valaki szót fogad, az a prédikálás örömeit nem is ízleli meg soha, mert az csak kintornás marad. Azt tartsa barátom mindig szem előtt, hogy a hallgatói érző, gondolkodó, vágyódó emberek, akiknek nemcsak a tanításra, van szükségük, hanem annak az érzésére, hogy a prédikátor meggyőződéseit élvezzék, mert csak akkor bízzák magukat a prédikátor lelki vezetésére, ha azt érzik, hogy az hiszi azt, amit prédikál. Magát a prédikálás külsőségét nem nagy dolog elsajátítani. A tartalmi részre törekvés már komolyabb elmélyedést kíván, de még az sem jelenti a csúcsra érkezést. De nem akarok elébe vágni tanulmányainak, csak arra intem, hogy szorgalmasan tanulja azokat a stúdiumokat, amelyek az írás értésére vezetnek. Aztán ha már az írás maga beszél, akkor lesz bőven mondanivalója mindig. Úgy teleszívtam magam ilyenkor mindég, éppen mint fülledt, poros városokban élő emberek ahogy átszellőztetik bensejüket, ha magaslatok erdőjének tiszta, ózondús levegőjéhez juthatnak. De a teológiára ahogy visszakerültem, mindig szomorúbbá, sivárabbá vált előttem minden. Akarva nem akarva Sziládyhoz mértem a tanáraimat, nagyon törpéknek láttam valamennyit, s így tanításaikkal sem tudtak megragadni. Nagy baj származott abból is, hogy Szilády megmondta véleményét róluk, így rontott rajtam, pedig emelni s boldogítani akart. Ahogy haladtam a teológiai tárgyak ismeretében, majd a legációban tapasztalt dolgokat láttam, mindig több mondanivalóm gyűlt Szilády számára, akiről láttam, hogy mindig figyelmesen meghallgatott, de mindig lehangoltabbá lettem, s így több erősítésre szorultam. Húsvétkor 1913-ban az ünnepek előtt mentem haza, s onnan mentem Ráckevére legá- cióba. Akkor már azt a hangot ütöttem meg, hogy „nagyon unalmasakká válnak az előadások, mert nagyon egyhangúak”. E panaszos hangra azt felelte: — A mesék kásahegyei barátom valóságok. A célt kell szem előtt tartani, az pedig ígéretes. Most még csak az alapok lerakása tarthat, az pedig bizony egyhangú. A tornyot építő is míg a mélyben dolgozik, bizony nem élvezheti a kilátás gyönyörűségeit, de ahogy kilép a fundamentum sáncából, s már csak állásokról is rakhatja a falat, mindjárt kezdi érezni az unalmas idők kárpótlásait. Hiszen értem én azt, hogy azt is lehetne másként is adni, ha jobban értenének a tárgyukhoz, vagy még inkább ha a fiatalember lelki szükségeit jobban értenék, de hát arról tennünk nem lehet, azok a tanárok csak olyanok, amilyenek. Azért mondom, hogy csak a célt ne tévessze 96
