Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

egész valója tiltakozás volt minden feltűnés ellen, s nem igényelte személye iránt a különösebb megbecsülést.

Ahogy a gyűlés formai részei végződtek, s engem a fal melletti széksorban észrevett, odajött hozzám, s mellém ült. Kérdezte tőlem:

— Hogy érzi magát barátom az új környezetében?

Őszintén megmondtam, hogy nem azt találtam, amire vágytam. Nem törődnek velünk a professzoraink, s az ifjúságban is harcok vannak a „megtértek” s a „meg nem tértek” között.

— Hát az bizony komoly baj, hogy a pesti tanárok nagy uraknak képzelik magukat, s hódolatot követelnek maguk iránt. Ne várja tőlük azt, amit nem adhatnak. Ezek között nincs érző ember. Különösebben nem ismerem őket, csak ahogy láttam forgolódásukat. Szőtsnek azért van szíve, csak hát nem bír a nagyképűsködésből kimászni. Talán még Hamarban is van azért valami emberség, az apja derék ember volt. Hanem Marton cinikus ember lehet s betűrágó. Pruzsinszky gyanús előttem a nagy kálvinistasága miatt, azzal akarja takarni pápistaságát, pedig bizonnyal azért jutott erre a meggyőződésre, mert megházasodni kényszerült. Bilkeit is elragadták a lovak, pedig azt hittem, hogy a falusi élet józanabb ítéletével nézi majd a pesti világot, s ezt a szerencsétlen helyre telepített Teológiát iparkodik megőrizni úgy, hogy ennek a neveltjei a falusi életbe beleilleszkedjenek. Barátom, tanuljon kedvvel, s a csalódás ne csüggessze el, csak arra vigyázzon, hogy a sok kő között kővé ne váljon!

Szilády szavai nem vigasztaltak meg, hanem elkeserítettek. A mai ítéletem szerinti is túl sokra becsült azzal, hogy ítéletét, látását közölte velem. Nem ragadtak meg professzoraim amúgy sem, de amikor Szilády véleményét közölte velem, valósággal megvetettem őket, amihez akkor még nem is volt jogom, hiszen még kellő tudás nélkül „éretlen” éretlenked- tem, s ismereteim is csak abból álltak, amit a gimnáziumban összegyűjtögettem.

Úgy emlékszem, az ifjúság közt folyó versengésre akkor nem tett megjegyzést. Másnap is odaült mellém, amikor meglátott, kérdezte ellátásunkat. Szőtsné jóságáról beszéltem, aki nagyon törődött velünk.

— Az melegszívű asszony, ismertem jól az édesapját is.

Közben az előadó hadaró szavai mintha érdekelték volna, s láttam, hogy fölfigyel, amire mondtam:

— Zavarom főtiszteletű uramat?

— Nem, tudom miről van szó, ez már csak csacsogás!

Az öreg Benkő rákospalotai pap olvasta föl éppen a jelentését valamiről.

— Ennek az a szokása, hogy sok szóval mondja el a semmit.

Aztán azt ígérte, hogy a gyűlés végén várjam meg, majd meglátogat. Ezt nem mertem volna kérni sem tőle, s így nagyon boldoggá tett az ígéretével. Nyomban értesítettem lakótársaimat a nagy ígéretről, akik meghatódva fogtak a rendezkedéshez.

Nagy tiszteletadással fogadtuk a körünkbe érkező Sziládyt. Nagy kitüntetésnek vették társaim s az ifjúság, amint a nyitott folyosón velem áthaladt. Minden lakótársammal kezet fogott. Laky Sándorról tudta, hogy halasi diák volt. Sándor boldog volt, hogy jelességére is emlékezett. Kudar Dezsőnek ismerte az édesapját, még arra is emlékezett, hogy mikor halt meg az öregapja. Bócsay Lászlóról pedig nagyon melegen emlékezett meg; majd Szűcs Janival kapcsolatosan Moravicáról beszélt, mivel ismerte Jani nagyszüleit. Nagyon jól érezte magát körünkben s egészségesnek, helyénvalónak találta a szobánk rendezéseit. Buzdított, hogy „az egymáshoz kapcsolt életünket szőjük át kölcsönös szeretettel, hogy később is kedvesen tudjunk visszagondolni az együtt töltött időre”, mert „barátaim, az emberi életnek is ez a legkedvesebb szakasza.”

94