Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Emlékeim Sziládyról

mindig reménykedtem, hogy hátha én kerülök sorra, mert irtóztam egyedül maradni a haragvó öregemberrel, pedig dorgálás után olyan kedvesen nyújtotta át mindegyik társamnak az ajándékot. Talán meglátta rajtam a félelmet, s mikor egyedül maradtam, akkor engem megszólított:

— Melyik Vánnak a fia vagy fiam?

Mondom:

— A Ván Istváné.

— Tudom. Hiszen te hoztad nekem egyszer a műlépet is. Légy te is olyan derék ember, mint az édesapád. Aztán milyen pályára szándékozol menni?

Váradanul ért a kérdés, a nagyszerű alkalom, hogy éppen neki mondhattam volna meg szívem legrejtettebb vágyát és szándékomat, de a félelem összeszorította a bensőmet, s csak azt mertem neki megmondani, amiről szüleim, barátaim, tanítóm is tudott, s azt válaszoltam:

— Bognármester akarok lenni.

Szilády a fejemre tette a kezét s azt mondta:

— A jó Isten áldja meg a szándékodat!

Különös, hogy nem azt áldotta meg, amit „akartam”, hanem a szándékomat, ami bensőm vágyában már égett. Ezt a pillanatot tartottam egész életemben „pappá szentelésemnek”, s nem azt, amikor térdelve vettem föl ceremónia közben a nagyképű vitatkozásuk után, Kótay Endre tolnai esperes bal kezének fejemre tételével az áldást.

Még egy gyermekkori érintkezésem volt Sziládyval. 1904 őszén, belső tusakodások után megvallottam szüleimnek, hogy tanulni szeretnék, s nem kívánok bognármester lenni. Pedig Zilah Lajos unokabátyám már az ő mesterénél, Gavlik Pálnál, jó helyet szerzett a számomra. A beiratkozások már javában tartottak, amikor atyámnak tudtul esett a szándékom, aki az előző évben már gimnáziumba akart beíratni, de én határozottan tiltakoztam ellene. így aztán nem erőltetett. Most aztán, hogy fenyítsen is, azt mondta:

— Amiért az időből kimezgeltél77, most már menj magad, s szedd össze azokat az iratokat, amik a beiratkozáshoz kellenek.

Ismét félelmek között mentem be a parókiára, s kérem a „keresztelő levelemet”.

— Mit akarsz vele kis fiam? — kérdezte tőlem Szilády.

— Szerették beiratkozni a gimnáziumba — feleltem.

— Gyere be holnapután, majd akkor megkapod, mert elfogyott a blankettánk.

Ezt a szót akkor hallottam először, s nem tudtam, mit jelent. Erre olyan fájdalmas sóhajtással azt válaszoltam:

— De akkor már későn lesz.

Ma is látom Szilády kedves mosolyát, amint arcomat megsimítva rám nézett:

— Nem lesz késő. Különben is az én mulasztásomért te kárt nem szenvedhetsz.

Amikor bementem ismét a „blankettáért”, s felém nyújtja a már kész iratot, annyi

melegséggel mondta:

— Becsüld meg fiam az alkalmat s szüleid küzdelmes áldozatát, aztán szorgalmasan tanulj, hogy hasznos, derék ember válhassék belőled!

Az első prédikációja, amelynek alapigéjére is emlékezem, a másnap, szeptember 9-én tartott évmegnyitó igehirdetése volt: „Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint” .

Gyermeki érzéssel már megértettem, hogy ezt a tanítást elsősorban nem hozzánk intézi, hanem az iskolák tanáraihoz és tanítóihoz. Beszédjének csak szilánkjaira emlékszem,

77 Vagyonából kiforgat, kisemmiz.

87