Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
láttak a bútorok gondos lerakásának. A fotelek, az íróasztal, az asztal, dívány, az ágy mind már a szobában volt, amikor a szekrény levételére került a sor. Azt mindenki nehéznek találta, pedig négyen emelték: a kocsis, a harangozó, Szilády Móric, de még az Áron is. Mindnyájan erős emberek voltak, de a jól épített keményfa szekrény mindnyájuk izomerejét jól igénybe vette. Még a kocsin volt a szekrény, amikor meglátta a mindenre gondoló jó anya, hogy a kocsis s a harangozó milyen nehezen emelik, intézkedett is, hogy a szekrényből ki kellene szedni a terhelést, mert ekkora súly miatt a lába eltörhetik a szekrénynek, vagy elejthetik, de a kocsis éppen nem találta meg a kulcsát, s így az nem volt nyitható. A figyelmes kocsis a szekrény kulcsát csak akkor találta meg, amikor azt a helyére tették, s a harangozó is „nyugodalmas jó éjszakát” kívánt, s ő is búcsút mondhatott. A kulcsot aztán a jó édesanya vette a kezébe, s az nyitotta ki a szekrényajtaját. Mindenkit a döbbenet fogott meg, amikor a szép fiatalasszony szíves „jó estét” kívánva belelépett a családba, mintha éppen rá vártak volna, s minden zaj, lárma, vádolás vagy magyarázkodás nélkül a megrémült édesanyának bemutatkozott: — Én a Móric eljegyzett menyasszonya vagyok — s kezet csókolt a szinte ájulásba eső édesanyának, akire a rémület úgy ráborult, hogy alig bírta Áron észen tartani. Mórichoz fordulva azt mondta, aki rákvörösen szavakat nem talált: — A 600 forintot biztosan azért nem küldted a kocsissal, hogy idejöjjek! A 600 forint hallatára Áron is keserű érzéssel s bánattal gondolt öccsének megtagadott kérésére, s bizonnyal 6.000 forintot is szívesen fizetett volna, akkor már, ha azzal tehetett volna könnyebbé a megemelt szekrényt. Talán megérezte, hogy annak a szekrénynek a súlya lesz élete legnagyobb terhelése, ami az álmokat elűzi, a vágyakat elsápasztja, a terveket megzavarja, a magasba ívelő életet leköti, s megalázza a szinte emberfölötti méretű nagyszerű tiszta jellemet. Móric aztán nem tehetett mást, minthogy az eljegyzett szép, eszes, kedves asszonyt feleségül vette, s ügyvédi irodáját Halason megnyitotta. Eszes ember volt s nagyszerű ügyvéd. Az esetről a család nem beszélt, s ami s ahogyan történt a család gondosan megőrzött titka maradt. Az édesanyjuk is belenyugodott, s ahogy kisfiúk — László — 1873-ban megszületett, annak szépsége s kedvessége, már kiskorában megmutatkozó rendkívüli értelme mindent jóvátett, mindent feledtetett. Az asszony is különben nagyon eszes, kedves modorú volt, az édesanyjuk iránt is tiszteletadó. Móric is komoly életfelfogású emberré lett, s nagyon jól kereső ügyvéd, nyugodtan nézhetett az ígéretes jövő felé. Szilády Móric azonban 1879-ben egy vadászat alkalmával meghűlve tüdőgyulladásba esett, s 35 éves korában meghalt. Bundi Borbála fiatalon másodszor is özvegyen maradt. László akkor még 5 éves volt. Az egyetlen Szilády nevet viselő unoka, mert a három fivér közt csak Móric volt a nős, Áron is nőtlen volt, de János is, aki ekkor bácsfeketehegyi lelkész volt, szintén nőtlenül élt, s aki úgy is halt meg 50 éves korában. Az eszes asszony érezte, hogy a család minden tagja nagy ragaszkodással van az ígéretes szép fiúhoz, azért azt vette eszébe, hogy a nődenül élő Áron sógorára ráköti magát, amit szinte bizonyosra vett, mert a kis unokaöccse iránt végtelen nagy ragaszkodást érzett. Szilády Áronnal a parókián özvegy édesanyja élt, aki ha megbékült is menyével, de egészen szívébe nem zárta soha, de asszonyi ösztönével megérezte menye szándékát, hogy az most majd Áron fiára fogja magát rávetni, azért nagyon vigyázott fiára, hogy köztük melegebb viszony kezdetét ne vegye. Az özvegy eszesen viselkedett, s bár szükséget nem láthatott, mert kellő segélyben részesült is, de folyton talált okot s ürügyet, hogy a parókiának állandó vendége legyen, s mintha gyámoltalan lett volna, folyton tanácsra szorult. A gyermek is csak a parókián érezte 75
