Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
azokat is megnevezem, akiket egyéni hiúságuk, személyi gyűlölködő természetük folytán náluknál eszesebb ember a saját céljai elérésére kezében tarthatott. Minthogy én Szilády Áron fejére nem akarok glóriát szőni a tiszteletem s érte való lángolásom sugaraiból, hanem az embert kívántam láttatni, itt mondom el azt róla, amit akkor is szinte fájlaltam benne, ha meg tudtam is érteni. Szilády ellenségeivel szemben engesztelhetetlen volt. Nem gyűlölte, nem bosszulta őket, hanem megvetette úgy, hogy aki egyszer vele szemben gyalázatosán viselkedett, azaz akiről azt tudta, észrevette, hogy nem a tévedés, a félrevezetettség leikével vétkezik, hanem tudatosan vált igaz ügynek az ellenségévé, azt többé magához közel soha nem bocsátotta. Nem adott alkalmat többé még arra sem, hogy vétkét megbánva jóvátehesse. Ez az engesztelhetetlen harag, azaz megvetés nekem valósággal fájt. Eszem szerint beláttam igazát, csak nekem nem volt erőm soha a haragtartására, s így ezen a ponton még kísérleteket is tettem, hogy bocsánatra hangoljam azok iránt, akik különösen 1919-ben a nemzeti eszme s az egyház ellen vétkeztek, de a megvetését fönntartotta, mert az volt a meggyőződése, hogy az indulatok változhatatlan tulajdonai az embernek, s az aljasan cselekvők mindig aljasok maradnak. Egyszer is, amikor ezt a témát beszélgettük, mutatta meg egyik szép versét, amelynek csak a kezdő soraira bírok emlékezni: „Kialudt mécs Nap hevétől meg nem gyúl, Szeretheted a hűtelent nem javul.” — A bűn fogalma, amire Krisztus a bánat esetében bocsánatot ád, s adni kíván más, mint az érzület kényszeréből fakadó tudatos cselekedet. Az aljasan cselekvő embert a bocsánatban éppen úgy fürdetheted, mint a szárcsa, ahogy a vízben fürdik, mégis fekete marad. Az aljas ember is szorultságában eseng a bocsánatért, de neki szabadulva ugyan azt teszi, amiért szorultságában bocsánatért esengett. A kobra, a vipera harapásra készül ahogy tojásából kibúvik, így az aljas ember is abban él, ha azt teheti. Csak szorultságában rimánkodik, megbocsátva vagy elbocsátva ismét csak harap! Soha nem álltam bosszút ellenségeimen, de az egyszer belém harapott embert többé keblemre nem öleltem. Ez nem gyűlölködés, nem harag, hanem az ész adta természetes védekezés. Ezeket akkor mondta Szilády, amikor éppen az utcaajtóval szemben az üvegfolyosó kis foteljában üldögélt, s én mellette ültem; Babó Mihály meg éppen érkezett, s köszönése után Sziládynak nyújtotta kezét, aki azonban a Babó bal kezében levő aktáért nyúlt, s vele kezet nem fogott. Babó szemmel láthatóan megdöbbent, s talán előttem is szégyellte e nyilvánvaló megvetését; amikor a hivatalos mondanivalóját elmondta, köszönve eltávozott, akkor nyilatkozott előttem, s Babó Mihályt úgy jellemezte, mint akinek életeleme a gonoszság volt. Szilády is észrevette rajtam a megdöbbenést, azért fejtegette az aljas emberrel szemben való magatartását. Nem emlékezem világosan, hogy ez a jelenet Babó utolsó támadásának melyik fázisában volt, valószínű, hogy amikor még csak a keze ügyébe akadt figuráit rángatta, de Szilády mélyen érezte, hogy minden aljas támadásban Babó keze benne van. Különben is életfölfogása az volt, hogy az emberek öröklött hajlamok szerint élnek és cselekednek. A rosszindulatú emberen sem tanultsága, sem a helyzete, sem a sorsa semmit nem változtathat. A tanultsága, csiszoltsága csak az alakoskodásban, a módszereiben hozhat változást, de indulatában nem. Helyzete szerint csak a köre tágul, vagy szűkül. Egy rosszindulatú ember, ha kocsis, a lovait kínozza; ha tanár, a tanítványait; ha pap, a híveit gyötri; ha király, az alattvalóin tapos; de fájdalmat csikar ki mindenből s mindenkiből, ha csak az ostorát pattogtatja is. Sorsa nem töri meg úgy, hogy érzületéig hasson: — Láttam gőgös koldust s alázatos királyt! Az a kemény magatartás, az az elzárkózás, amivel megvetette az aljas embereket, mély ítéletéből eredt s az emberi életet uraló törvények mély ismeretéből. A hibákkal, sőt a 70
