Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Bevezető
Valóbb képet rajzolok így, hogy ebből a távolságból írogatom az emlékezetembe bevésődött vonásait, mert bevallom, rajongásig szerettem. Éretlenebb elmével ítélni nem tudtam volna dolgai fölött, s lehet, hogy a fáknak, cserjéknek, bokroknak tömegét adom, de az erdőről képet nem alkotnak azok, akik ismerni szeretnék e kivételes szellemóriást. Még egy szempont van, ami régebben tartóztatott a róla való írástól: az ő sajátos parancsa s tiltakozása, hogy arról, amikben bensejéből fakadót láttam, ne beszéljek. Ez volt az intése, ami számomra parancsot jelentett. Édesatyjának is az volt a kívánsága, hogy ismeretlen, a földdel egy szinten legyen sírja, hogy senki ne járjon sírjához kegyelettel, hadd fussa be pihenőhelyét a borostyán indája, s fakadjon rajta kankalin, amit az Isten irgalma hint a sírokra, s nem az emberi érzés ápolgat rajta. Ez a csodálatos ember zord fenségében olyan magányosan élt, mint a havasok ormai, pedig alapjában mély emberi szíve volt; tudott mélyen, igazán szeretni. Csak nem bírta az alacsony, a kicsinyeskedő életet. Mint a sas, amelyik magasban fészkel, s ott van otthona, igazi élete, amikor fent teszi kifeszített szárnyaival a csodás íveket, s mozduladannak tetsző szárnyaival lebeg, a tiszta égbolton, s onnan néz alá. Hiszen azért száll a magasba, hogy jobban megértse mélységeinket. Igyekszem, hogy a való lelki arcát rajzoljam, s ne bántsam meg semmivel, amit képzeletem teremt, miközben visszaidézem alakját. Különös, hogy álmomban sokszor megjelenik, s olyan természetesnek látom, hangját úgy hallom, hogy a fölébredés után szinte az élmény erejével hat rám, s olyan közeire hozza vissza a távolba tűnő alakját, hogy napokon át úgy tűnik elém, mintha valóságban csak pár nappal ezelőtt szakadtam volna el tőle. Az ne tévesszen meg senkit, hogy a magam sebeit is talán itt tárom fel legjobban. Sebhelyek azok már, s nem érzem fájdalmukat; emlékeim csak arravalók, hogy azokon át is emberi orcáját mutassam Szilády Áronnak, s nem arravalók, hogy az akkor eleven fájdalmam s haragom köveit most dobjam ellenségeimre. Én különben is mindent és mindenkit Isten akaratából származtatok, s nem ismerem el az esedegességeket. Tudom, hogy mindennek rendeltetése van, s Isten kezében eszköz volt mindenki. így, ha alacsonyság, apró emberi gonoszság volt a szerepe, arról az éppen úgy nem tehet, mint az a légy, amelyet mindenki gyűlöl s pusztít; nem változtathat lényegén, s nem alakulhat át kedves katicabogárrá. Minthogy az az idő, amit Szilády Áron mellett tölthettem, tele volt ellene folytatott aljas támadással, s az alacsony lelkek egymást gáncsolva törtek katedrája felé, s engem láttak a nép tömege szemében utódjának, érthető, hogy engem támadniuk kellett. Mert különben nem lett volna értelme annak sem, ha történetesen sikerrel járt volna törekvésük, s Szilády Áront kényszer útján nyugdíjba tétetik. Az a nyugtalanság, az a harc, amit ennek az öregembernek ki kellett állni, mutatja ereje roppant nagyságát, egyéniségét; nem kell hozzá dús fantázia, hogy lássam a férfiúi erejében pompázó éveit, amint hadakozott, mint Gulliver, a törpelelkek szervezett hadával. Az volt számomra a legszomorúbb látvány, hogy a testben elgyengült vénembert nem hagyták békén s csendesen meghalni. Ma azonban azt látom, hogy az a harc volt az eleme, s azt is éppen az idézte föl, mint ami fakasztotta s táplálta egész életén át: nem bírták el Szilády nagyságát, az erő érzete ingerelte a satnyákat mindig. Akkor érlelődött meg lelkemben az a meggyőződés, hogy az emberek meg tudnak bocsátani egymásnak mindent, csak azt nem, ha valaki náluknál különb. O pedig különb mindenkinél, akikkel élete összesodorta. Szánk, 1955. február 6
