Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
A kezdetek
A KEZDETEK Láczay Szabó Zsigmond Szilády Áron életének a leírását azzal a szomorú történettel kell kezdenem, amelyik 1835 februárjában esett a Balaton jegén, valahol Zánka és Szemes között. Láczay Zsigmond a gyönyörű fekvésű Nagycsepelynek volt közszeretetben álló papja, aki az akkori szokások szerint szánon volt atyjafiai látogatásán Zalában. Akkor még a távolságok távolságok voltak, s bizony a szép Balaton hatalmas választóvíz volt a két szomszédos vármegye között; a Zalából Somogyba szakadt ember csak télen tehette látogatását, amikor a Balaton hátát vastag jégpáncél takarta. Máskor csak a sóhajtás szállhatott át a hatalmas víz habjai fölött, amelyen csak Tihanynál van akkora szűkület, hogy Zamárdiból kompon érintkezni tudtak. Ott volt az egyeden állandó rév, a tihanyi apátság tartotta fönt szántódi hatalmas birtoka miatt, s amely táplálta a tihanyi ősi bencés kolostor lakóit. De a tihanyi réven a Nagycsepelyen lakó Láczay Zsigmond csak nagy kerülővel juthatott volna a Köveskálon lakó rokonaihoz, ezért ő is megvárta azt a pompás alkalmat, amikor a Balaton jégvizén a szán könnyen átsiklott, s így másfél óra alatt a túlsó partra érhetett. Nagyon meleg fogadtatásban részesülhetett rokonai s barátai társaságában Láczay; ideje is volt bőven, hiszen gondtalan, nyugodt volt akkor az élet — aztán az ilyen látogatás ritka alkalom is volt. Hiszen a Balaton vize csak szigorú teleken fagyott be úgy, hogy az emberek nyugodtan szánkázhattak rajta, vagy a gyalogjárók fakutyákra biztonsággal ráülhettek. Bizony volt — s van is rá — többszöri eset, hogy lágy teleken a víz be sem fagy, azért az együtt lakozás alkalmait úgy élték meg az egymás látogatására indult emberek, hogy talán hosszú évekig nem láthatják egymást, vagy éppen utoljára találkoznak. Komor sejtés kínozta Láczayt is — amint a családi hagyomány tartotta — mert hű kocsisa jelentette gazdájának, hogy az alszél megbonthatja a Balaton jegét, azért sürgette indulásra, de bízott a jég vastagságában, amit az enyhülő idő nem bír egykönnyen megolvasztani, s még egy napig maradt. A hó megpuhult annyira, hogy a szán már sok helyen a földet súrolta. A rokonokat is aggódás töltötte el, s marasztották a beállt változás miatt addig, amíg a réven kerülővel mehet haza. Azonban a kocsis is félt a nagy kerülőtől, aztán meg a szán miatt is sietniük kellett, s azért érzékeny búcsúzkodás után nekivágtak a Balaton jegének. Senki sem tudta meg soha, hogy mi történt velük. Rianásba szakadtak-e bele, vagy hálónak lékeibe zuhantak-e? Láczay Zsigmond nem ért partot soha. Kocsisával, lovaival együtt a Balaton mélyére került. Lehet, hogy ködbe veszett az útjuk, ami gyakran megesik; irányt téveszthettek, vagy a föllazult jégrianás lék helyén szakadt le alattuk, de többé soha senki sem mondta el, mi történt velük. A fiatal feleség hiába várta epedve urát, az aggódó rokonok, barátok nem sejthették a szörnyű végzetet, nem indulhattak neki a zajlásnak indult viharos vízen a keresésükre, mert akkor bizony hetekbe került, amíg az özvegy tudakozólevele megérkezett a rokonokhoz, amiben hívta vágyón az urát, s elsírta aggodalmait. Majd újra napok teltek el, mire valamelyik a megriadt rokonok közül a tihanyi réven át eljuthatott Csepelyre, hogy vigye a szomorú hírt az elindulásukról. Tetemüket nem vetette ki soha a víz, vagy ha kivetette is, azt már a halak, a rókák úgy megcsúfíthatták, hogy nem volt fölismerhető. E szomorú történetet őrizte a család, de a csepelyi nép szájáról is hallottam egészen eleven színekkel ecsetelve, amikor nyolcvanhat esztendő múltával káplánkodtam ott. A nép öregjei úgy emlegették, mint a Balaton sok más regéjét, intését a fiataloknak, akik vakme7
