Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
Az iskola ma, amikor ezeket írom 1958-ban, éppen 66 esztendős, de az még nem szorult soha javításra. Sziládynak mindenre gondja volt: a cement, a mész vegyítésének arányára, az alászigetelésre, mert időtállónak akarta az épületet; amit összes alkotása közt legjobban szeretett, s legnagyobb reményeket fűzött hozzá. Figyelmét nem kerülte el semmi, s amit építésben az a kor nyújthatott, azt mind igénybe vette, s alkalmazta. A tantermek világosak, magasak, szellőztetővei ellátottak, a napsugár átjárja valamennyit, mert még arra is figyelt. Akarta, hogy az ifjúság testben, lélekben erős legyen. A lelkét, a szívét adta bele. A viszályba merült nép nem hozta meg úgy az áldozatot, amint azt tehette volna, mert a lelketlen izgatok megbontották a gyülekezet lelki egységét, s folytonosan rágták, gyalázták az alkotó, az építő Sziládyt. Az ígért fuvarok jó része elmaradt, majd a kézi munkát ajánlók is megtagadták a segítséget. A nagyobb gazdák is félreálltak, s így természetesen megzavarták az építés rendjét s a munkaütemét. Az izgatás olyan méreteket öltött, hogy egyszer is megtörtént, hogy a fölizgatott emberek egész tömege meg akarta támadni Sziládyt, s odacsörtettek az akkori piactérre nyíló parókia ajtaja elé botokkal, hogy tetdegességre kerülve meggátolják Sziládyt abban, hogy a presbitérium többségének a ragaszkodását élvező Szilády ne mehessen át a gyűlés színhelyéül szolgáló gimnázium a régi templom melletti épületében összehívott gyűlésre. Rémült emberek a parókia hátulsó bejáratán átjutva rémülten adták tudtára ez esetet Sziládynak; könyörögtek neki, hogy most ne tartsa meg a gyűlést, ne lépjen ki az ajtón, mert az élete sincs biztonságban, amire azonban Szilády semmit sem adott, hanem nyugodtan vette kezébe az aktákat, s minden kezebeli nélkül, nyugodtan indult kifelé. A rémült tisztviselőinek pedig meghagyta, hogy arra távozzanak, amerről jöttek, s őt ne féltsék, mert a félelmet ő nem ismeri. — Ha tettre kerül a sor — mondta nekik - lesz azoknál bot, s majd megtapasztalhatják a saját hátukon annak az ízét, mert a tettiegességet megkezdhetik ugyan, de befejezni én fogom! S ezzel nyugodtan lépett ki az ajtón, s villámló sasszemeivel végigsöpört az ellene lázongó emberek tömegén. Olyan félelmes erő sugárzott belőle, hogy a puszta látása lefegyverezte az embereket s azok, mintha végigvert volna valamennyin, utat nyitottak neki, kalapjukat levéve köszöntötték, de senki egyetlen hangos szót nem ejtett ki a száján. Megbűvölő ereje volt Sziládynak, s úgy ragyogott rajta a tisztasága, az igazság képviselete, hogy senkinek nem volt ereje vele szembeszállni, s csendesen elszéledtek minden próbálkozás nélkül. Ezen a gyűlésen, amit megtartott, szavazta meg a gyűlés az úgy nevezett „gimnázium adót”, amit sokan átokkal, szitokkal fogadtak ugyan, de azért megfizették, mert az izgató a hitvány emberekbe bátorságot önteni nem tudott. Amikor a források kimerültek, s az államsegély, majd a kerület segélye is elfogyott, az építkezés egyre emésztette a pénzt, Szilády ekkor belső kölcsönhöz fordult; a presbitérium megszavazta kívánságára, hogy igénybe veszi az iskolai s egyházi alapokat kölcsön formájában. Az egyház ugyanis maga kezelte az alapítványokat, s azokat bankszerűen kamat mellett adta ki a rászorulóknak. Akkor ugyanis még a banki élet nagyon kezdetleges állapotban volt még Halason, s így az egyház is bankárkodhatott. De azt teljesen etikai alapon tette, s az alapítók szándékát tartotta szem előtt. Abban az időben a pénzzel rendelkező emberek bizony csak uzsorakamatot szedtek, de az egyház mindig alacsony kamatlábbal dolgozott, de természetesen biztosítékok mellett adhatta ki az alapítványi pénzeket kötlevéllel, s nem használt váltót soha. 57
