Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
Az egyháznak már abban az időben hatalmas alapítványai voltak, melyek túlnyomó részben a tanulók segélyezését szolgálták, ahogyan azt az alapítványtevő megjelölte. Voltak konviktusi segélyek, melyek nem személyeknek adattak ki, hanem az az ellátást tette olcsóbbá minden konviktusban étkező diáknak, majd jutalmakat adhattak ki a jeles előmeneteld tanulóknak; szóval olyan segélyek, melyeket a gazdag emberek tettek, akikben jó szándék, felelősség élt az új nemzedékkel szemben — s haláluk esetére— rendesen megemlékeztek az ifjúságról, de voltak láthatólag olyan alapítók is, akik az emlékezetben kívántak fennmaradni, s hiúságból tették a kegyes alapításokat. Ezeket az alapokat vette kölcsönbe Szilády Áron a rendes kamatozás s a presbitérium jóváhagyása mellett s azok az iskola ügyét is szolgálták egyrészt, másrészt pedig a kamatok pontos kiszolgáltatása mellett az alapítók szándékát is szolgálták. Ennél ésszerűbben nem is cselekedhetett volna a presbitérium, minthogy ezeket az alapítványokat kölcsönbe vette. Ehhez azonban Szilády nem kérte az egyházi felsőség jóváhagyását; egyrészt, mert az egyház legbelsőbb ügyeibe nem akarta beleavatni a nagyképűs- ködő s gáncsvető egyházmegyei és egyházkerületi személyeket, akik minden dolgába Sziládynak amúgy is szerettek beleavatkozni; másrészt akkor ez a régi egyházi fölfogás kifejezése is volt, amikor az egyházközségek nem igen akartak behajolni a szervezkedő, de egyben hatalmaskodó felsőségnek, s meg akarták őrizni a régi függedenségüket. Szilády esetében csakugyan kirívó is volt az, hogy a vele szemben igazán alsóbbrendű esperes tekintélyesdit játsszon, s fölsőségét éreztesse egy személyében jelentéktelen szürke emberke, aki Sziládyhoz viszonyítva értelmesebb s megfontoltabb nem lehetett, ha az espe- rességét a tizedik hatványra emelik is. Ebből azonban ismét őrült pör keletkezett. Újra csak Babó Mihály volt az, aki Szilády „szabálytalan” eljárását kifogásolta, s a fölső- ség elé panasz formájában följelentette. Ezen a szabálysértésen aztán kapott az egyházmegye s egyházkerület egyaránt, mert így szerep jutott Szilády ellenségeinek is, akik azután, mint a darazsak nekiestek Sziládynak. Ez a per a gimnázium fölépítése után kezdődött, és hosszú ideig tartott, mintegy 15 esztendeig. A felsőség elmarasztalta Sziládyt és a presbitériumot, a végső intézkedése az volt, hogy az alapítványokat refundálja a halasi egyház, s határnapul megszabták az 1914. január elsejét. Ennek a pernek az utolsó akkordjai az én teológus időmre esik, s így én is, mint az egyházkerületi életet figyelő teológus ott hallgattam az őszi református kerületi gyűléseken „a halasi egyház alapítványainak refundálási ügye” cím alatt a jelentéseket az egyházkerületi főszámvevő, Sager Endre sámodi lelkész szájából, aki véleményes javaslatokat tett különböző szorító intézkedésekre. Jól emlékszem, amint ezeket a jelentéseket az agg Szilády Áron szótlanul hallgatta a hátulsó sorokból, s nem tett rájuk semmi észrevételt. Rám akkor azt a benyomást tette ennek az igazán jelentéktelen embernek az egész modora, mint amikor az állatkertben járva bámultam az alvó oroszlánt ketrecében, amint az orrán mászkál a légy. Mozdít az is néha a fején, a talpával is csap az orra felé, azonban a légy szemtelenkedése miatt nem ordít föl soha. Még akkor nem tudtam, nem értettem mélyen Szilády sorsát, de mélyen fájt a vele való bánásmód, a tiszteletlenség; s az, hogy személyükben jelentéktelen emberek bírálják, ítélik, korlátozzák, irányítják ennek a csodálatos szellemű embernek elgondolásait s cselekvéseit. A halasi egyház az egyházkerületi határozatnak eleget is tett. Azt már Sziládytól hallottam, hogy sokat harcolt azért, hogy adjanak kíméled időt, míg az egyház, amint eredetileg tervezte is, egyenként refundálja az alapítványokat, hiszen nagy értékű birtokai vannak, így tehát nincs szükség arra, megszorításokat alkalmazzanak, a kamatokat pedig pontosan megfizetik, tehát az alapítványok állagukban biztosítottak. 58
