Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Bevezető
BEVEZETŐ Népek mondái, de maga a Szentírás is, tudnak az óriásokról, akik titkos erőkből táplálkozva csodás cselekményeket hajtanak végre, küldetésben járnak, eszményeket testesítenek, népük vágyait hordozzák. A késői nemzedékek is feléjük nyújtózkodnak, s mindenki csiszol alakjukon. így ami szemölcs s ragya volt valójukon, azt az áhítat, a tisztelet, a vágyakozás mind lecsiszolja, s mint héroszok élnek s lelkesítenek. A mi magyar mondavilágunk szegény, pedig népünk is nagyon szereti eszménnyé emelni nagyjait. Csak az a baj, hogy a hatalomban, a vagyonban látja meg a nagyot, s az új lángok körül szeretnek melegedni. Az örökös hódolatban feledni kénytelen, mert az új nagyságok halálos sérelme volna az, ha a régiről a hódolók megemlékeznének. A kegyet kereső boldogulok azért szívesen felejtenek, s ha egyszer megszakad egy nemzedéken át az emlékezés láncszeme, akkor azt, bármily óriás volt is, úgy kell már kiásni, mint Szibéria hómezői alól a mamutcsontokat. Csak ezzel tudom megmagyarázni azt a szomorú jelenséget, hogy újabban többen keresnek föl levéllel, üzenettel, hogy írjak s beszéljek a nagy Szilády Áronról, akit már ez a nemzedék nem ismerhetett. Azok, akik még ismerték, keserű szemrehányást tesznek, hogy erről hallgatok — akinek az emléke pedig szent előttem, aki mellett, mint bizalmasa, több évet töltöttem. Még azok is kívánnának többet tudni róla, akik ismerték, csodálták, s az áhítat érzésével néztek reá. Szeretnének regélni róla az új nemzedéknek, akik ezt az ember- fölötti nagyságot nem láthatták, azért vesznek bele a lápvilág lidércfényeibe. Érzem magam is a kötelességet, a tartozást, de azt is tudom, hogy az evangéliumi adós szolga vagyok, aki urának tízezer talentummal tartozott, s ezt az adósságot meg nem fizetheti. Meg kell vallanom, hogy annak idején, amikor Szilády Áron mellett szolgáltam, alig jegyeztem föl valamit. Akkor nem ébredtem még tudatára, hogy erről a szellemóriásról nekem kellene az emlékeket összegyűjtögetnem, megnyilatkozásait megrögzítenem, közléseit, amit bizalmasan mondott, a „háztetőkről hirdetnem”. Olyan paránynak éreztem magam mellette, hogy erre vakmerőségnek tartottam volna még gondolni is. Bennem nem volt annyi öntudatra ébredés. Annyira tanáraim nyomása alá kerültem, hogy még Szilády Áron sem bírt öntudatra kelteni, így nem csoda, hogy nem készítettem jegyzeteket, mert álmodni sem mertem arról, hogy még az én írásom is kell ahhoz, hogy ez a csodálatos élet fönnmaradjon az emlékezetben. A lelkem tele volt az iránta érzett csodálattal és áhítatos tisztelettel, s igen boldog voltam, hogy engem — a mindig megvetett s lenézett embert — olyan nagyon szeretett. Ezeket azért mondom el, mert most már halála után harminchárom évvel a legélénkebben azt tudom róla elbeszélni, ami az én egyszerű életemmel összefüggésben van, s azokat az intim beszélgetéseket, amelyek mélyebben belevésődtek a lelkembe. De nincs módomban utánajárni, írásait s leveleit áttanulmányozni, amely sok minden emléket fölkeltene bennem. Biztosan tudom, mert a három és fél év alatt, amit mellette káplán gyanánt töltöttem, sok mindenről szó esett, csak most már emlékezetemben elhomályosult. Pedig érzem, hogy ennek a nagy élet emlékének a morzsái is értékesek, és sokra tanítók. Arra pedig gondolni sem merek, hogy tudományos munkáiról írjak, s mint tudóst értékeljem. A tudósoknak erre különben sincs szükségük, azok számára Szilády Áronról kár volna beszélnem. Azok szűk világában ez a nagy név ragyog bizonnyal, s megbecsülik e roppant elme szellemi örökségét. 5
