Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Szilády Áronról

Nagykőrösről Ómoravicára került káplánnak. Principálisa Hercegh Ferenc volt, akiről nagyon szépen nyilatkozott. Ez a Hercegh akkor már mindkét szemére vak volt, s nem tudott semmi szolgálatot végezni. A nép unta vak papját, s szabadulni szerettek volna tőle; szinte minden káplánnak odaígérték a zsíros parókiát, ha valahogy belekötéssel segítségükre lennének. Abban az időben még a református papoknak nem volt nyugdíjintézete. Szinte természetesen vette mindenki, hogy a „református papnak a nyugdíja a káplán.”

Az eklézsiában Szilády megérkezésekor is zavarok voltak. A lelkész csakugyan tehetetlen volt, s a káplánok pedig szabadoskodtak, s keresték a nép kegyét, mert a kálvinista káplán mind türelmeden. A legtöbb már teológus korában eljegyezkedik, s aztán szorítja az ujját a karikagyűrű. A fészekrakás vágyával szolgál az mindenütt, s bizony az úgy nevezett „szubplántálás”55 művészetével foglalkozik az mind, s az etikai léniákon bizony hamar túlteszi magát. Ilyenkor nagyon szomorú sorsa van a megvénült, vagy elbetegesedett papnak. A káplán nem támogatója, védelmezője: hanem ellensége; csak eszesen, fondorlatosán szokta mindegyik a forrót az öreg pap alá önteni. Szilády mélyen megvetette a korabeli káplánok viselkedését, s az öreg Herceghnek védelmezője lett. Ezért aztán szívébe is zárta Sziládyt. (...)

Minthogy nekem is Omoravicáról két nagyon kedves barátom volt, akiket Szilády is jól ismert, mert káplánságom idején meglátogattak, különben mindketten halasi diákok voltak: Gyarmati Sándor és Szűcs János, akiknek látogatásuk idején a hajdani, azelőtt 60 évvel való élményeit elbeszélgette. Barátaim valósággal bámulták, ahogyan Moravicára visszaemlékezett. Szinte az egész község régi embereit név szerint emlegette. Megkérdezgette barátaimtól, hogy kik élnek azok közül, s mikor haltak meg az elköltözőitek. Ismerte, s élénken emlékezett barátaim nagyszüleire, majd az egyiknek, Gyarmati Sándornak, az édesapjára is. Pedig a moravicai káplánságától 60 esztendő választotta el! Sziládynál azonban az emlékezetben nem számított az idő, mert emlékezőtehetsége olyan hatalmas volt, s úgy meg tudta őrizni a belé vésődött eseményeket, neveket, évszámokat, mint ahogy a gránitkő megőrzi a bevésett fölírásokat.

Az ő káplánkodása még közel esett az 1848-as eseményekhez, amikor Omoravica magyar lakossága menekülni volt kénytelen a rácok elől. Ezt a menekülést a nép „szaladás” néven emlegette. A menekülők szinte kivétel nélkül Halason maradtak, ahol nagyon emberségesen bántak velük. A halasi családok is valósággal atyafinak tekintették a náluk meghúzó- dottakat, de a hazájukba visszatérők is holtukig emlegették a halasi családokat. Még én is találkoztam legátus koromban, amikor 1913 karácsonyán Omoravicán voltam, olyan öregemberrel, aki mint kis gyermek a „szaladás” idején Halason volt, s őrizte a halasi családnak, Abrahám családnak, az emlékezetét.

Sziládyt már azért is nagy szeretettel vették körül, mert halasi volt, s éppen a menekültekkel sokat törődő halasi lelkésznek a fia. Minthogy barátaim útján nekem is kedves volt Omoravica, azért Szilády is többször beszélgetett erről a káplánságáról, s mindig nagy szeretettel. Az öreg principálisáról is mindig mély megbecsüléssel emlékezett. Az ottani szolgálata 1861 karácsonyától 1862 június közepéig tarthatott, mert édesapja 1862 pünkösd hetében meghalt, s ő ment haza, hogy az édesanyját illető kegyeleti időben szolgáljon. Mert a lelkészi özvegyet illette a javadalom, de a káplántartás terhe is.

55 Valakinek a helyére tömi jogtalan eszközökkel, vagy azt jogtalanul bitorolni.

38