Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Szilády Áronról
beszélték tüneményes nyelvkészségét, amit minden kortársa megcsodált, majd még sok ideig emlegették az újabb nemzedék előtt, s büszkén hivatkoztak rá, akit fiatalon az akkori idők egyik ragyogó szellemi csillagának tartottak, s ebből a dicsőségből Debrecen főiskolája is kivenni kívánta a maga részét. A göttingai egyetemi éveiről beszélt előttem néhányszor. Nagy élmény volt számára a külföldi útja, de a professzorait nem csodálta meg. Nem találta őket különbeknek, mint a debreceniek voltak, csak a francia levegő45, életszemlélet más, mint a magyar élet. Azt mondta: — Azok sikeresebben ütik a dobot, mint a mieink, mert itt minden megreked a szűk korlátok közti nyelvünkben. A mi tudományunkért alig akad ember, aki megtanulná nehéz nyelvünket. Már legációkban hallottam a híressé vált göttingai esetét is. A professzor amikor előadásait tartja, észreveszi,hogy Szilády a hátulsó padban ülve nagyon figyel ugyan, de semmit nem jegyez, míg a többi hallgató szorgalmasan jegyzeteikre hajolva írnak. Ezt több órán át tapasztalja a professzor, ami sérti is az előadót, hogy ez az egy nem értékeli az előadását. Egyszer is gúnyosan megszólítja Sziládyt, s megkérdezi tőle: — Barátom, talán nem tartja érdemesnek az előadásomat a följegyzésre? Talán elfoglalhatná a katedrámat, hogy ön tartson másabb előadást a zsidó nyelvből. S a tanár ezzel fölállt, s gúnyosan megkínálta helyével Sziládyt. Szilády erre elfoglalta helyét a professzornak, akinek a gúnyos tréfa tetszett, s leült Szilády helyére. A tanárnak valósággal az álla leesett, mikor Szilády zsidó nyelven folytatta az előadást, s megtartotta az órát. A professzor az óra végén tapsolt, majd megölelte a fiatal előadót. Ezt elsőben az öreg Mészöly Győző alcsúti paptól hallottam, amikor 1912 karácsonyán legátusa voltam. De utána még vagy öt-hat esetben hallottam elbeszélni apróbb eltérésekkel. Egyszer aztán ezt megkérdeztem magától Sziládytól, akinek elmondtam így legendásan, ahogy hallottam. — Hát nem így történt — mondta az öregember derűsen — de már hallottam mástól is, hogy így emlegetik. Nagyon élveztem a professzor előadását, de csakugyan nem jegyeztem papirosra, amit különben sem tettem soha, mert csak akkor élvezem az előadást, ha az előadót nézhetem. Meg tudtam egy hallásra is jegyezni mindent mindig. Később otthon jegyeztem föl az előadást, ha szükségesnek láttam, de az is ritkábban esett. Ez több órán át tartott így. A professzor mindig rám figyelve beszélt, de én ezt természetesnek vettem, mert hogy a többi szemébe nem is nézhetett, mert mindenki a füzeteire hajolva írt. Egyszer úgy váratlanul megszólított a professzor, s azt kérdezte tőlem: — Ön nem találja érdemesnek az előadottakat a följegyzésre? Amire én a tisztelet hangján azt válaszoltam: 9. Szilády göttingai egyetemi okirata, 1858. 45 Itt valószínűleg inkább a német levegőre gondolhatunk. 31 MTAK Kézirattár Ms 10.121/4
