Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Függelék
nek tartjátok velem együtt. Mint valami nagy kőkolosszus, úgy állt éltetek középpontjában; idegen világ méreteivel és igényeivel. Anakronizmus volt, pedig mindig új volt; nem lehetett tudni: napfényben álló alakja nagyobb, vagy az árnyéka; útban állott, pedig útmutató volt; váratian volt a hallgatása s váradan, amit mondott. Hasonlítom tehát Szilády Áront az Ezékiel látta csodálatos lényhez. Négy arca volt és mindenik másfelé nézett; egy ember csak egyik arcát láthatta csupán s ezért van, hogy mindenki másnak látta és senki sem látta egészen. Jertek, járjuk körül e ledőlt kolosszust lábujjhegyen, elfogódott kegyelettel s a hívő lélek tágranyílt gyermekszemével nézzünk bele mind a négy arcába. Kezdjük a végén. A% első orca sas orca. Ezzel az arcával Szilády Áron az Igazság napjába: a Tudományba nézett. Hogy fürdött annak fénylő igazságában, hogy' kutatta annak lángoló, perzselő mélységeit! Zsenge filozófus korában ott gubbasztott vagy röpdösött a nagykőrösi öreg fészek ölén az Arany János és társai szeme előtt. Micsoda öreg sasok ültek akkor ott; ha szárnyra keltek, szárnyuk hegye megsúrolta a szellemi világ kék boltozatát, s távoli csillagok húnyták le rebbent pilláikat, ha elhúztak mellettük ezek a hatalmas égi vándorok. Ezek nézték és gyönyörködve nézték, hogy nő a fiatal sas szárnya s verdeső örömmel gondoltak azokra a magasságokra, ahova ez a sasfiók fog szállni. Mint fiatal teológus diák Debrecenbe ment, az öreg Lugossy magányos fészkébe, onnan Göttingenbe, a legmagasabb, szédítő sziklaoromra: Ewald mellé. Micsoda tájakat látott be és szállt be onnan! Szemei áthatoltak kelet ezerszínű szőnyegén s az évezredes múlt sűrű kárpitján. Látott szerelmeket és hősregéket, amelyek a Himalája alján születtek, tragédiákat, amelyek Ázsia szívében játszódtak le. Az ind és pártus mítoszok óriás alakjaihoz ért hozzá a lelke s kihallgatta eget döngető panaszaikat, napot beárnyékoló haragjukat és sirászi rózsaerdőket termő szerelmüket. Felidézte a homokba süllyedt városok lelkét s egy iromba kődarabból leolvasta elmállott birodalmak megrázó végzetét. De a sas nem költözőmadár: mindenünnen hazaszáll. O is visszatért, s a magyar irodalmi múlt nagy rengetegébe vette be magát. Olyan tájakat járt be, olyan fákat fedezett fel, aminőkről eladdig másoknak sejtelme sem volt. Ősi, titkos mesefákat, kiszáradt, fagyöngyös törzseket, magányos, egzotikus példányokat. Tolla mohától volt zöldes, de kakukkfűtől illatos; még tévedései is útmutatások. Sas orcáját látta és ismerte az egész erdő. A fák, a sziklák, a vízmosások, őskori szakadékok megszólaltak és elmondták titkaikat. Titokmadár lön; mennyi, amit elárult és mennyi, amennyivel örökre elszállt! A magyar szellemi erőnek csodálatos és kivételes példánya, babonás vén madár, aki mindenkinek atyja és oktatója. Mintha megelőző korból maradt volna itt: egy református prédikátor, ki korának és szakjának első tudósa; mai fogalmak szerint talán műkedvelő, antik felfogás szerint felkent főpapja a tudománynak. A tudománynak élt és nem a tudományból; nem az adott neki kenyeret: ráfizette minden vagyonát. Köszöntelek szálló sas orca, amint eltűnsz egy szűk és árnyékos házból a szemtől szembelátás birodalmában! A második orca oross^lánorca: ezzel ellenségem nézett. Ki az oroszlán ellensége? Mindenki, aki elég nagy arra, hogy szuverenitását korlátolja. Ilyen szempontból Szilády Áronnak sok ellensége volt. Ellensége volt, aki kisebb vala, mint ő kívánta; aki nagyobbnak igyekezett látszani, mint ő ítélte. Ellensége volt, aki nem úgy értékelt mint ő, vagy aki tőle alkalmazkodást, elvtagadást kívánt. Haragja annyira résen állt, hogy nem volt ideje mentség keresésére, enyhítő körülmények számbavételére. Mindenre képes volt, csak kettőre nem: nem tudott megalkudni és nem tudott hazudni. Erősebb volt annál, hogy nevelői fogásokkal bíbelődjék, robusztusabb, hogy hajlongjon. Feleslegesnek tartotta könyörögni, vagy rimánkodni, mikor parancsolni is lehet, bűnnek várni, mikor az akarat olyan sietős, lehetedennek— felejteni. Minél nagyobb volt az ellenfele, annál jobban érezte magát; apró ellenségekkel nem 282
