Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Függelék

állott szóba; igaz, nem is bánta, ha titáni birkózása közben egy-két alkalmatlankodót eltaposott.

Ilyen hibái csak nagy embernek lehetnek. Oroszlánnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyen kísértésekkel szemben — gyönge lehessen. Csak az vessen rá követ, aki olyan erős volt, mint ő, s mégis tudott gyöngéd lenni. Ezt parancsolja a keresztyéni szeretet, s ellenkezőjétől óv, az ezópuszi mese, mely a haldokló oroszlánról és szánalmas ellenfeléről szól.

Azzal, hogy neki sokszor nem volt igaza, még nincs teljes igazuk ellenségeinek. Csak akkor lesz teljes igazuk, ha szívből megbocsátanak. Ha Szilády Áron oroszlánarcáról felemelik tekintetüket a Júda oroszlánjának: Jézusnak arcára, s azzal a szemmel néznek halott ellenfelükre, amellyel Jézus néz reá. A kemény ellenfél nagy jótétemény; Isten azoknak adja, akiket igazi férfiaknak s egész keresztyéneknek akar látni.

Ugyebár, itt e koporsó körül ilyen ellenfelek vannak, akik hálát adnak Istennek ezért az oroszlánorcáért, mert különbek lettek általa.

A harmadik orca ember orca. Az elsőt egész Magyarország látta; a másodikat Halas s a Du- namellék, ezt a harmadikat még kevesebb: egynéhány ember, az ő kis családja. Elzárta magát a világ elől s keveseknek mutatta ezt az arcát, hogy soha el ne felejtsék. Ezt az arcát látta valaki több, mint hatvan évvel ezelőtt a szerelem és ifjúság tüzében égve, a költészet aranypárázatában. Ezen az arcon mosott mély barázdát az emberi fájdalom könnypatakja, mélyet, mint a rengeteg vízmosása. Ne a híves mélységét nézd e vízmosásnak, hanem azt a fájdalmas erőt, amely tépte. És erre az arcra szállott rá kis unokája csókja, mosolya, mint villámsújtott, üszkös sudárra a tarkaszárnyú lepke. Ezen az arcon gyűlt ki a megbocsátás, szeretet, gyöngédség fénye, mint a pólus jégkolosszusain az északi fény. Csak ti láttátok ezt, kedvesei. Közületek is a nagyobb rész sírba vitte ezt a látást s az beleszövődött csöndes, örök álmaiba. Akiknél még élő-látás, ma-holnap az ifjúság tűnő emléke lesz. Őrizzétek szívetek mélyén, mint a hegyormok tengerszemei a sugárzó nap képét. Ne engedjétek, hogy szétfoszlásával szegényebb legyen a világ és egészen szegény a szívetek.

A végső orca kerub orca. Ezt csak egyetlenegy valaki látta: Isten. Néha-néha ugyan mintha fölvillant volna itt a szószéken, midőn arcán kigyúlt ótestamentomi igehirdetésének visszfénye, hogy megint eltakarja haragjának füstje; de állandóan csak Isten látta. Ő is csak azért, mert a Jézus Krisztus arcán át pillantott rá. Rápillantott a megváltó halál egyszeri és tökéletes áldozatának illatos füstfellegén, könyörülő szerelme, örök szánalma nagy isteni könnycseppjén. Ezért látja fényesnek, a Bárány vérében megfürdöttnek, ősi, örök tisztaságába visszaállítottnak.

így tekint reá most is. így tekintsen egykor reátok is. Ha ezt az arcot nézed, látod egy darabig a többi hármat is. De csak egy darabig. Azután egyre hatalmasodik a kerub arc, s felfogja, elfedi a többi hármat, mint a fehér szín a szivárvány színeit.

Amint egymásután eltűnik a három arc, búcsúzzunk el rendre mind a háromtól. Az elsőtől egy büszke szemvillanással, a másodiktól egy megbocsátó, kiengesztelő sóhajjal, a harmadiktól egy meleg, megértő könnycseppel. Az utolsóra, arra, amelyik örökre megmarad, áhítattal mondjuk: Ámen.

Halas, 1922. műre. 22.

283