Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Függelék
vedélye az embereknek, Szombati barátom. Fiatalember voltam akkor — mondta — amikor megkaptam az Akadémia nagydíját 30 darab aranyat. Ezzel kiküldetést kaptam Konstanti- nápolyba tanulmányozni a török nyelvet, s keresni a rokoni kapcsolatot a török nemzettel. Megérkeztünk hajónkkal az Aranyszarvba. Ott a kiszállásnál várni kellett vagy négy óra hosszáig vámvizsgálat s miegymás miatt. Az útitársaim közül négyen kártyáztak, olyan úriforma fiatalemberek. Közben az egyik felhagyott a játékkal. Kidőlt, vagy mi. Erre a játékosok közül az egyik felszólított, hogy foglaljam el a helyét, mert azt a játékot csak négyesben lehet játszani. Hiszen úgyis van még vagy három óránk a kiszállásig, könnyebben telik az időnk a nagy tétlenségben. Én is bedőltem. Vesztettem, vesztettem mindig! S nem hagytam abba. A 30 aranyból már csak 3 maradt előttem. Ekkor kaptam észbe. Hiszen ezek összejátszanak! Sipisták165 ezek! Ekkor aztán fölkaptam a megmaradt 3 aranyamat. Beleszorítottam a markomba. Felugrottam. Nem játszom! Hördültem föl. Csak az Isten veheti el tőlem! És azóta többet sohasem vettem kártyát a kezembe, Szombati barátom! Ezen csak így lehet segíteni! Nagyon fiatalon találkoztam Szilády Áron hírével, s akkor neki köszönhettem a szerencsémet, azaz talán a megbecsültetésemet is. Mi még abban az időben vándoroltunk. A céhrendszerből maradt szokás volt ez még, bár az én időmben már nem volt kötelező. Elkerültem, mint fiatal borbélysegéd Besztercebányára is. Kis termetű, vékonyka fiatalember voltam. Alkalmazott ugyan a gazdám, de a fényes üzletébe járó előkelő urak nem engedték magukat velem megborotváltatni, s így nem tudtam bebizonyítani szakértelmemet. A gazdám aztán el is akart bocsátani, mert hasznomat nem vette. Katonai hadgyakorlatra a város sok előkelő emberét behívták, akik katonai ruhájukba felöltözve úgy nagy csoportba jöttek be az üzletünkbe, de mind a gazdámra várt. Egyik ügyvéd, aki akkor főhadnagyi uniformisban öltözködve türelmetlenkedett, mert sietős dolga volt, s azt mondta nekem: — Hát te miért tátod a szádat? Nem tudsz még borotválni? — Tudok én, kérem alássan, csak nem engedik magukat. — Hát hová való vagy? —Kiskunhalasi vagyok. — Halasi vagy? — olyan nagy megbecsüléssel nézett rám — Abból a híres városból, ahol az a híres tudós Szilády Áron él? Ismered-e? — Hogyne ismerném, hiszen én is református vagyok, de még akkor is ismerném, ha más vallású volnék, mert azt mindenki ismeri! — Na fiam, akaszd az arcomnak a borotvádat, ha a papotok nagy hírével tisztában vagy, mert akkor nem lehetsz hitvány ember. Az egész társaság Sziládyról beszélt, s mondhatnám, hogy szinte kapós voltam, mert mindenki tudni szeretett volna róla valamit, mert személyében senki nem ismerte az urak közül. Amikor a főhadnagy ügyvéd urat tetszése szerint megborotváltam, azt mondta a gazdámnak: — Péter, becsülje meg ezt a fiút az ügyességéért is, de a papja miatt is, mert az igen nagy ember s ez a fiú nagy tisztelőjének látszik! Szilády nevével alapoztam meg a becsületemet a távoli városban Besztercebányán! Nagyon sokat szeretnék még írni, de fáraszt az írás, mert engem az emlékezés és az iránta érzett tisztelet a síromig elkísér. Én egész életemben templomjáró voltam, hétköz165 Hamiskártyások. 280
