Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Függelék
akarva neki, fölajánlom magam, hogy egy papírra lejegyezem a neveket, amire az öregúr azt válaszolja, zamatos halasi tájszólással: — Nem kő, megfogtam már! Azt a sok nevet egy hallásra meg tudta jegyezni úgy, hogy azokból egyet sem ejtett ki másnapra az emlékezete, pedig akkor már jóval túl volt a 70. esztendején. Hogy milyen egyszerű s természetes volt az a nagy ember, arra is láttam példát. Egy alkalommal dr. Szász Károly az akkori képviselőház elnöke halasi rokonai látogatásán volt több országgyűlési képviselővel s még pár előkelő rokonával a Bibó családnál, akik szinten már akkor nem éltek Halason. Éppen az ablakmélyedésben nyírom az öregurat, aki háttal ült az ajtónyílásnak. Egyszer csak nyílik az ajtó, s folyik be rajta a sok előkelő úr és köszönnek, majd megállnak. Éppen tizenketten voltak. Mint megtudtam később, a fölépített kriptába helyezésének alkalma volt ez a Bibó ősöknek. Az öregúr hátrafordítja a fejét, s meglátja a tisztelgő állásban fölsorakozott előkelőségeket, s aztán olyan kedves, szelíd mosoly jelenik meg az arcán, s azt mondja a felé hajlongva köszönőknek: — Oh, ti vagytok? Foglaljatok csak helyet — s aztán nyugodtan visszafordult. Én aztán átismerve a helyzetet, odasúgom a főtiszteletű úrnak: — Siessek ugye főtiszteletű úr? De erre így felel: — Nem kő, majd várnak azok! Egy hétfői napon, a késői órákban hívatott át az öregúr, mert másnap utaznia kellett. Meleg, tiszta, napsütéses nyári délután volt. A lelkem tele volt az előző esti s éjszakai történettel, aminek szemtanúja voltam, s azt el is mondtam a főtiszteletű úrnak. Két iparostársam vasárnap délután az úgynevezett Kiskaszinóban kártyázott szenvedélyesen. Hazardíroztak, s a nyertes hozatta a bort s a fölvágottakat. A másik egyre veszített, de a játékot abba nem hagyta volna, pedig egyik-másik barátja figyelmeztette is. Szegény ember volt, a más házában lakott. Felesége takarékos asszony volt ugyan, de csak lopva bírt félrerakni 25 esztendőn át annyit, hogy végre egy kis házat meg bírtak venni 900 forintért. Olyan boldog volt a szegény asszony, hogy ő gyermekével végre a maguk házába költözhetnek. Száz forint foglalót adtak a vételkor, s az asszony vasárnap ebéd után rábízta az urára a keservesen megtakarított ház árát, a 800 forintot, hogy vigye el, s fizesse ki vele a házuk árát. Az ura azonban útba ejtette a Kiskaszinót, ahol várt rá az a barátja, akivel állandóan kártyázni szokott. Egyszerre nagyban kezdtek játszani. Mind a a két ember megvadult. Mint a tigrisnek, parázslóit a szemük. Olyan ingerültek voltak, hogy félelmes volt közelükben lenni. Nem jutott annak eszébe sem asszony, sem család, csak nyerni akart, pedig folyton veszített a szerencsétlen. A nyerő utálatosabb volt az útonállónál. Éjfélre járt már az idő, amikor a vesztes felesége legnagyobb leányával bejött a Kiskaszinóba, de olyan összetört volt szegény a gyötrő sejtelmek miatt. — Gyere már haza, Pista — szólította meg az urát. A Pista olyan bambán nézett a feleségére. A bűntudat szörnyű tusája ült ki az arcára. — Most már mehetünk is asszony! És a maradék pénzből 7-8 forintot az asszony elé vágta az asztalra, s ocsmány hangon ordította az izgatott asszony fülébe: — Itt van a ház, asszony! Elúszott! Iszonyatos volt a hatása ennek a szónak. A szegény feleség egy hang nélkül csuklott össze, elveszítette az eszméletét. Egyik vendég szánta meg, s fiákért hozatott neki, s ájultan vitte haza szegényt. Ezt beszéltem el én akkor nyírás közben a főtiszteletű úrnak, s megkérdeztem: — Ezen, hogy lehetne segíteni? — Ezen, hogy lehetne segíteni barátom? Csak úgy, amint én segítettem rajta! S elmondta a következő történetet nekem, a borbélyának, de talán nem is annak, hanem az esemény hatása alatt megdermedt embernek: — A kártya, a hazárdjáték ez szörnyű szen279
