Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)

Függelék

Úgy szerettem a közelében lenni, hogy aztán igencsak találtam rajta igazítani valót úgy 3-4 hétben mindig. De most, ahogy Nagy Czirok Lacitól megkaptam a nagytiszteletű úr üzenetét, hogy írjam össze az emlékeimet Szilády Áronról, éppen olyan boldoggá tett vele, mint amikor az a másik „Lacikám” megszólított. Méghozzá, hogy a magam neve alatt kerül bele annak a nagy embernek az életrajzába, hogy én is, kis ökörszem, mint a mese tartja, a sas szárnya alatt meghúzódhatok. Ez nekem, 86 éves embernek akkora öröm, hogy azt alig bírom elviselni is. Én írjak, és írhatok akármit is a felejthetetlen, áldott emlékű nagy papunkról. Igaz ez, vagy álmodom?

A sok emléket, amit a hosszú idő alatt összeszedtem, nem bírom leírni, mert az írás már nagyon fáraszt, de el tudnám beszélni, mert ahogy ő elmondta, azt elfelejteni nem lehet. De egypárat azért megpróbálok leírni, amiben a nagyságát megláttam, meg a szomorú emberi sorsát, mert úgy láttam azért meg, hogy boldog ember nem lehetett a nagy tudománya mellett sem.

Az Úristen a nyakára akasztott egy életkoloncot, a Laci fiát. Aki nem is az ő gyermeke volt, hanem a testvéréé, ő csak úgy nevelte. Alakra gyönyörű szép férfi volt, de végtelen könnyelmű, lump ember. Ez sok keserűséget okozott neki. Sok pénzét eltékozolhatta, mire aztán Szilády is rövidebbre fogta a zabolátlan tékozló fiának a gyeplőjét. Laci aztán az ismerőseitől kérte a kölcsönöket, s úgy lumpolt. Engem is megtisztelt egyszer azzal, hogy kért tőlem 5 forintot. Adtam neki, s nem adta meg.

Halála után egyszer is szó esett a fiáról nyírása közben, s azt mondtam neki: — Hisz-e nekem főtiszteletű uram?

— Már hogyne hinnék Szombati barátom! Hiszek hát.

Ekkor megemlítettem, hogy az én 5 forintomat sem adta meg. A főtiszteletű úr nyomban odaszólt Kupa bácsinak: — Ugyan eredj be Lacikám, s kérj a feleségemtől 5 forintot.

S a „Lacikám”, az akkor 70 éves gyerek pár perc múlva visszatért az öt forintos bankóval.

— Itt van Szombati barátom. Hiszem, hogy adott neki.

S úgy sóhajtva adta át a pénzt.

— De még hány lehet ezen kívül, akiről nem tudok, s nem adhatom meg nekik?!

De hogy milyen kíméletlen volt ez a tékozló fiú, azt azzal tudom illusztrálni, hogy egyszer is éppen ott voltam egyik előkelő ember temetésén, amikor a főtiszteletű úr a temetői katedrán állva mondta a gyönyörű orációját, amikor nagy ostorpattogással a temetőkapuja előtt vágtatva hajtotta Laci fia az apja szelíd, szép lovait. Semmi dolga nem volt más, mint az apja bosszantása. Mert föl-aláforgott mindig, amíg az apja prédikált, hogy azt zavarja. Mindenki megbotránkozott a viselkedésén, s mindenkit sértett ez a mesterséges zavarás, annak a hitvány embernek a látható szándéka. Az öregúr odapillantott sasszemével, s aztán nyugodtan beszélt tovább, s nem nézett felé többet. Csak amikor a katedráról lelépett, s meglátta fiát, hogy nem őt várja, hanem homokfutó kocsiján elvágtatott, a kísérő Kupa bácsinak ezt mondta olyan keserű fájdalommal: — Látod! A bolond! — s csendesen megindult hazafelé gyalog.

Volt alkalmam megbámulni sokszor szellemi erejét. Egyszer is, amikor éppen a szép szakállát nyírtam, a szokott helyén az irodája ablakmélyedésében, halottat jött jelenteni a funerátor. A főtiszteletű úr kezét is letakartam a lepedőmmel, s aztán amikor a funerátor elsorolja a halott jellegzetességeit, arra azt mondja: — Ismertem.

Hanem fölsorolja a hozzátartozókat, a sokfelé ágazó rokonokat, akik közül senkit sem lehet a gyászbeszédben kifelejteni, mert abból sértődés támad. Csak hallgatom, ahogy a fölsorolása tart a rokonságnak, s látom, hogy a főtiszteletű úr figyelve hallgatja, én szolgálni

278