Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Szilády Áron tehát fegyelmi vizsgálat alatt halt meg, s halála után két héttel a magas bíróság úgy ítélt, hogy Szilády Áron magatartását megbélyegezte és megvetette. Különben maga az ítélet megszövegezése mindent elmond különösebb magyarázat nélkül. S hogy megtetézze a gyalázatos ostobaságát ez a nagy egyházi bíróság, s ennek élén a hatalmában megrészegült nagy püspök, azt az ítéletet nekem kézbesítette, mert a halott Szilády Áron lelki örökösének és sorstársának engem tekintett. Meg kell még azt is mondanom, hogy ez a nagyon igazolt Kiss Zsigmond esperes úr, aki a nagykőrösi egyházmegyei gyűlésen azt a kijelentést merte tenni, hogyha Szilády „rágalma” igaz, s ő a halasi katedrára törekszik, s azt akarja elérni, akkor nemcsak az esperességéről mond le, de még a palástját is leteszi, amit az egyházmegyei közgyűlés aranyvaluta gyanánt kezelt, a halasi lelkészi állás megüresedése után valósággal és szabályosan pályázott, és olyan csoda történt, hogy egyeden egy szavazatot kapott is, de annak aztán 20 gazdája is akadt, akik az esperesi hatalomtól függvén, magukat azzal az eggyel igazolni tudták a megszégyenült esperes előtt. Talán azt már mondanom is fölösleges, hogy a nagytiszteletű esperes úr nem tette le a palástját, de még csak az esperességtől sem vált meg, s mintha semmi sem történt volna, kegyesen uralkodott tovább, s dicsekedhetett a nagy Ravasz püspök úr nagyrabecsülésével. A püspök úr orrát ugyanis nem csapta meg az erkölcsi rothadás bűze, mert a hódolók parfü- mös szavai gondoskodtak arról, hogy ez a fennkölt lélek ne érezze meg a rothadás bűzét soha. Amikor a temetés után visszatértem Látrányba, az öreg Puskás principálisomat gyönyörű szőlőjében, az úgynevezett „házhelynél” találtam. Éppen ültetni való szőlővenyigéket tisztogatott. Sírva borultunk egymás nyakába. — Gyaj-haj, kedves papom, most már maga is pecsételje le a titkait, s iparkodjék az emlékeitől megszabadulni, mert az igazságát eltemették! Megmutattam neki a vádakra adott válaszomat. Elszörnyülködött. — Gyaj-haj, papom, nem hallgat maga énrám, pedig ugye már sokszor megmondtam, hogy a kiskutya sohase ugassa meg a nagykutyát, mert ha az visszafordul, még a csontjából se marad a kiskutyának! Papom! Maga pedig nem is egyet, de egész falkát megugatott! Papom, ez nem védekezés, hanem tisztességesebb öngyilkosság! Mert, papom, azzal a fene se törődik, hogy mit tarnt, vagy mit hisz, mert még a papok sem tudják ám azt a zsinórmértéket, amit „Kálvinus” a Heidelbergi, vagy mifene kátéban elénk terített, de azt mindenki tudja, hogy a káplán ugyancsak leköpte az esperest, de még Kovács Istvánba, meg Balthazárba is belekötött! Az öregúr nem bírt elszakadni a beadványomtól, folyton azon tépelődött. Igaz könnyekkel siratta meg Sziládyt, s fájlalta, hogy azt a nagy embert éppen az egyházi fölsőség kínozta halálra, de mindig visszakanyarodott az én sorsomhoz s ügyemhez, amit elveszettnek látott. Újra fel kellett olvasnom a beadványomat. — Mi az a pedicutus copitis? — kérdezte az öregúr. Megmondtam neki, hogy ez a fejtetű természetrajzi neve, amit azért neveztem így, hogy a nagyon éles hasonlatot tompítsam vele. — Hát mért nem írta a többit is latinul, hogy meg ne értsék?! Papom, az okos ember, ha egy nagyfejűvel kosfejet akar ütni, úgy csinál, hogy a többieknek hízeleg, azokat megdicséri, aztán azok már becsületből is segítenek, vagy legalábbis a szent semlegességet megőrzik. Egyenként kell az emberekkel elbánni, papom, ha már az ember mindenképpen birkózni akar. Egy kutyával az ember csak elbánik valahogy, vagy legalábbis megmenti a lábaszárát, hanem ha 3-4 közrekapja, akárhogy nyújtogatja is a botját az ember, de ha nem vetheti 264
