Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Szelleme tökéletesen ép maradt, minden érdekelte, halk volt a beszédje, de szellemére soha homály nem borult. Március 19-én reggel felé keveset aludt, s mikor fölébredt, jókedvvel s a megkönnyebbülés érzésével mondta el az álmát: — Érdekes álom volt, valahol szép s virágos mezőn jártam, s azt a nótát daloltam: Eg a kunyhó, ropog a nád, Szorítsd hozpád a%t a barnát, Míg a barnát szorongatod, A szőkét meg elszalasztod. S még úgy dúdolva dallamát mondta el nekünk. Olyan boldogok voltunk utolsó mosolyát látva, hogy mindnyájan reménykedtünk, mert a pihenés után, s az álom hatása alatt olyan jól érezte magát. Jóízűen itta meg az utolsó csésze tejet, s nyugodtan pihent egész délután 4 óráig. Nusi néni volt mellette, mi pedig a kisszobában beszélgettünk, s bizakodtunk fölgyógyulásában, mert láthatóan megélénkült, s hangja is élesebbé vált. Nusi néni átszalad értünk: —Jöjjetek be, a nagyapa azt óhajtja, hogy bent legyetek velem mindnyájan. — Beszélgessetek itt, hadd lássalak benneteket! Olyan izgatottan mondta, hogy mindnyájunkra bizonyos félelem szállt egyszerre, s nehezen ejtettük ki a szavakat. Újra biztat: — Beszéljetek, ne hagyjatok elaludni. Mellé ültem, s elbeszéltem neki, hogy Kunszentmiklóson aznap összeütközés volt. Ezt még érdeklődéssel hallgatta, de a szeme pillái nehezültek, s hosszúakat pillantott. Az orvos is megérkezett, vizsgálja, s azt súgja nekem nagy csodálkozással, hogy már nem észleli a szívműködést. A nap hanyatlóban van, s besüt a szobába éppen fekhelye fölé a nyugati ablakon. Csaknem egész nap esett, de alkonyaira kiderült, talán hogy ezek a csodás szép szemek még egyszer belenézhessenek a lebukó napba. — Ültessetek föl, hadd lássam a naplementét! Mellé ültem az alacsony sezlonra, s jobbommal átkarolva fölemeltem. Nézte elmerülve a naplementét. Karom fáradni kezdett, s kértem Nusi nénit, hogy vánkossal támasszák meg. Babyka támasztotta meg, aztán édesanyja kiküldte, hogy ne lássa a közelgő véget. A beteg lehajtotta a fejét, majd égre emelte s reszkető karjait fejénél valamivel magasabbra nyújtotta, de csak visszahanyatlottak. Újra fölemelte még kétszer, de mindig alacsonyabbról hanyatlottak vissza. Ajaki mozogtak. Imádkozott. Tekintetével akkor már nem volt közöttünk, reszkető kezeivel akkor más erőt, segítséget keresett, s talált. Úgy negyedóráig tartott ez a fönséges külsőben is megnyilatkozott néma imádkozása, s utána felénk fordulva mondta: — Mindjárt hazaérek! S az előtte ülő hű menyét olyan mélységes, de néma öleléssel bal kezével megölelte, s még teljes érthetőséggel mondta: — Most! Majd felém fordult arcával, s engem is baljával megölelt, s hosszan a szemembe nézett, még mindig annyi erővel nézte sírásban vonagló arcomat, s halkabban mondta nekem is „most!” Még egyszer menyét akarta megáldani, de keze már csak éppen az arcához ért, s alig hallható leheléssel mondta utoljára is a szót: — Most! Aztán pár percig nézett reánk, tekintete tiszta s fönséges volt. Arcának minden fájdalma elsimult, s a testi erőtlenségen győzött a lélek halált taposó ereje. A nap éppen lehanyatlott, a harang órája ütötte a hatot, amikor még a ránk függesztett tekintet utolsót intett, s mint aki öntudatával még halálát is túléli, összeszorította az állát, s lehunyta a szemét. A nap s a mélységeket látó szemek alámerültek az ismeretlenség óceánjába. Mi pedig a homályban ültünk egy darabig, és sírtunk. Sirattuk a boldogot, pedig a magunk boldogtalanságát sirattuk volna inkább. 260
