Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Március 14-én kaptam kézhez a fegyelmi vádiratát. Ébren volt, amikor behozták, s így nyomban fel kellett neki olvasnom, még magam sem futhattam át előbb, amit később látva a nagy fölindulását nagyon megbántam. Nem volt már akkor annyi ereje, hogy meg tudjon mozdulni, napokkal előbb már úgy forgattuk, mégis hirtelen felkönyökölt. — Undorodom a nyomorultaktól! — kiáltással visszahanyadott. Többé nem mozdult meg a maga erejéből. — Köpd szemközt a gazembereket, aztán azt is felejtsd el, hogy pap voltál! Nagyon kimerült a nagy izgalom hatása alatt. Amikor megpihent, de még az indulat lobogott benne ezt az utolsó rendelkezést adta: — Ezek az aljas gazemberek beleszartak a becsületbe, mint a serblibe, borítsd a fejükre, hadd folyjon a pofájukba! Te pedig menj a magad útján, s itt ne maradj! Ezt volt számomra az utolsó rendelkezése. Hogy mit éreztem, s mit éltem át, ezt elbeszéli a válasziratom. Az a nyolc nap, amit utoljára vele töltöttem, nagy élmény volt a számomra. Az egyházból való kiküldése mélyen hatott rám, valósággal megrendültem bele. Ragaszkodtam szinte a kétségbeesés erejével Sziládyhoz, a haldokló emberhez, mert ragaszkodtam az egyházamhoz s a papságomhoz is. Ahhoz az egyházhoz ragaszkodtam, amelyet annyit szenvedve szolgáltam. Tudtam, hogy Szilády halálával nincs többé itt keresnivalóm, s borzadtam a közelgő pillanattól, amikor én is megyek összetört reményekkel, bánattal, keserűséggel tele. Akinek reménye nincs, semmije sincs! Tudtam én nagyon, hogy a hitvány vádak alól hogyan bújt volna ki más eszes, hiszen a módszert magyarázta mindig öreg Puskás principálisom, aki a gazemberek becsapását is megengedett eszköznek nevezte, de iszonyodtam minden alacsonyságtól, s megvetettem minden erkölcstelen eszközt. Elszántsággá vált bennem a vádirat megválaszolása. Azt hittem akkor, hogy utolsó szavam lesz az egyházam vezéreihez. Amíg írtam válaszomat, rám hatalmasodott az egyházam iránt érzett mély szánalmam és szeretetem. Pedig az egyházam nekem, mióta papja vagyok, nem adott semmi mást, mint rúgást s gyalázatot! Ha úgy a nyolc nap alatt egyszer-máskor pár percre hazaszaladtam, már keresett, sőt követelt. Mikor visszaértem, szemrehányóan mondta: — Lehetsz azokkal még eleget, miért hagysz itt? Csak nem unod hosszú kínlódásomat? Mondtam neki, hogy édesanyám látására mentem haza, aki tudja, hogy napok óta itthon vagyok, s még nem látogattam meg. Arra úgy megnyugodott. Ágyba nem feküdt. Valami irtózat fogta el, ha úgy említettük is neki az ágyat, csak a kereveten maradt. Március 17-én erőt vett rajta a csuklás, ami egész nap kínozta, s az orvosa sem tudott rajta segíteni. Eszembe jutott, hogy Kardoss Béla katolikus káplánnak van valami villanyozó gépe, aki valamikor régebben említette nekem, hogy a végkimerúlés előtti betegeket szokta vele gyógyítani. Említettem neki, s kérdeztem tőle, hogy elhívjam-e Bélát. Azt válaszolta: — Nagyon megköszönném, ha segít a nyomorúságomon. Kardoss Béla nyomban jött velem, s készülékével a nyelőcsövet, a gyomorszáj körüli testrészeket jól megvillanyozta; úgy jó félóráig tartott a kezelése, amit olyan hálás tekintettel fogadott. A csuklása megszűnt. — Nagyon jót tett velem! Köszönöm! Segítsen a nyomorultakon. Majd megfizet érte az Isten! Néha didergett, máskor a hőség gyötörte. Néha csaknem egész éjszaka legyezgetni kellett. Éjfél után 2-3 óráig rendesen én voltam ébren, s ültem ágya szélén, aztán fölváltott a Nusi néni, de azért vele együtt maradtam, az ágyba leheveredve csak úgy ruhástól. 259
