Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Erre azonban többé sor nem került. A nagykőrösi egyház vendégül látta a közgyűlés tagjait. Nem kaptam rá meghívást, sőt amikor Gyuri barátom, tudtom nélkül, megemlítette, azt a választ kapta: — Annak nincs köztünk semmi helye! Szilády sem akart elmenni miattam, de mindnyájan kértük, s így mégis engedett. Gyuri kíséretében ment el, bár én is elkísértem a kaszinóig, s el is mentem érte. Gyuri mindjárt megsúgta: — Jaj, csak hallhattad volna! Most volt ám hatalmas a főtiszteletű úr! Mikor magunkra maradtunk, Gyurival együtt kértük, hogy mondja el nekem is, amit mondott, nem kérette magát, s úgy kedélyesen a díványon fekve el is mondta. Az előzménye az, hogy dr. Joó Gyula kecskeméti jogakadémiai dékán, aki kínosan érezte bizonnyal, hogy nem szabadna így bánni az egyházmegyének egyeden nagy emberével, ebéd alatt felköszön- tötte Sziládyt, akit az egyházmegye a kínosan érintő dolgok után is, ragaszkodó tisztelettel övezte. Beszédjében tipegett-topogott, mert azért az esperest sem akarta sérteni, de Sziládyt is szerette volna megengesztelni a mély bántás után. Sziládyt az ilyen hódolat mindig kellemetlenül érintette, mert ki nem állhatta az ünnepelését. Háttal ült, azért ebéd végeztével a terem közepére kiállt, s ott botjára támaszkodva lehajtott fővel beszélni kezdett, amint Gyuri elbeszéléséből megtudtam. — Nagyon megköszöntem volna, — kezdte beszédét — ha ez a kellemetlen tisztelet elmarad, s felköszöntőm olyannak szórja szép virágait, aki örülni tud neki, s nem nekem, aki az ilyenhez szokva nem vagyok, s nem is becsülöm. Megkaptam én már természetes valóságában is az egyházmegyei közgyűlés bizalmát is, ragaszkodását is, s ez a fölköszöntés a szememben annyit ér, amennyi különbség szokott lenni a szavak s a tettek között! De ha már szólítottak, eljöttem, hogy elmondjak önöknek egy régi históriát viszonzásul. A szabadságharc leveretése után minden hazafi gyanús volt, s megfigyelés alá került. így élt báró Kemény Ferenc visszavonultam a mai Déli vasútállomás helyén levő házában, de beszállásoltak hozzá egy német őrnagyot megfigyelésére. Egy darabig úgy néztek egymásra, mint ellenségek. Később olvadt a jég, s bizonyos barátságos érzések kezdtek fejlődni a jóravaló két ember között. A báró megszokni kezdte a helyzetet, mert látta, hogy az osztrák őrnagy jóindulatú ember. Volt a bárónak egy régi arany, drága művű kakukkos órája, ami végtelenül megtetszett az őrnagynak. Az öreg báró, látva a nagy gyönyörködését s megbecsülni kívánta az őrnagy jóravalóságát is, megígérte, hogy neki fogja adni, s meghagyta, hogy halála után vegye csak magához. A báró beteg lett nemsokára. Betegsége alatt az őrnagy, mint rendesen szokta is, látogatta. Rohamosan, szemlátomást roskadt a beteg, az őrnagy aztán gyakrabban látogatta, s igen éhes pillantásokat vetett a kakukkos óra felé. Egyik reggelen a látogató halva találja a beteget. Nagy szemeket mereszt rá, s mikor mozdulatlannak látja, rögtön székre ugrik, s az órát leakasztani akarja, de már fogva az órát is még egyszer visszatekint a halottra is, aki a paplan alól akkor húzta ki éppen a kezét, s azzal tagadást intve halkan mondta: Noch nicht, Herr Major!158 Nekem ugyan nincsen arany kakukkos órám. Egy szószékem van, de az nem olyan tulajdonom, hogy rendelkezhetnék vele tetszésem szerint, de mégis igen gyakran meglátogatnak érte, s lesik haldoklásomat s azt a pillanatot, amikor magukhoz kaparinthassák. Beteg vagyok, a vénség elgyötört, s így félholtan kellett eljönnöm ide, hogy egészen halottnak ne tartsanak, s ha nincs másra erőm, de arra még van, hogy a rám borított szemfedő alól kezem kivonjam, s azt kiáltsam még hallhatóan s itt az esperes felé fordult, s a kezével élesen tagadást intett: Noch nicht, hochwürdiger Herr Sénor!159 158 Még nem, őrnagy úr! 159 Még nem, nagytiszteletü úr! 254
