Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
Az esperes ebbe a vágásba belesápadt. A közgyűlés tagjai csak erről beszéltek. Ezt az utolsó mondatát sokáig lehetett hallani szinte szállóige gyanánt más és más szöveg előadásával. Nagykőrösön töltöttük még az éjszakát, s másnap úgy 11 óra felé indultunk. Nagyon érzékenyen búcsúzott Gyuritól, édesanyjától, feleségétől s egész háznépétől. Azt mondta nekik, hogy többé nem mozdul ki, ha egyszer hazaérkezett, városából. Utunkat Kecskeméten át Fülöpszállásnak vettük. Fülöpszálláson csaknem három órát kellett várnunk, s az akkori nyomorúságos viszonyok miatt az egyetlen III. osztályú váróteremben, amit talán aznap itattak be karbollal. A kemény fapadon ülni is nehezére esett, de a karból szagát nem bírta. A szagok általában nagyon ingerelték. Rosszul kezdte magát érezni. Bementem az állomás elöljáróhoz, s kértem tőle egy szobát vagy díványt, ahol Szilády lepihenhetne. A főnök nem volt odahaza, de a felesége meglepő udvariassággal bocsátotta rendelkezésünkre férje szobáját, ahol aztán lepihent, s jól megmasszírozva rosszulléte szűnni kezdett. Sziládyt nagyon megviselte az út s az a pompásan készített kirántott velő, amit a jó Varga néni annyi kedvességgel kínálgatott tízóraira, ami nagyon is ízlett neki, de gyomrát megterhelte. A halasi állomáson nem kaptunk kocsit, gyalog kellett bemennünk. Ez már nagyon nehezére esett. Rám támaszkodott, s én úgy átölelve segítettem. Elébünk jött Nusi néni s Babyka is, közrefogtuk, szinte vittük, de mégis nehezére esett, s kimerült, mire hazaértünk. A körösi gyűlésen még mint oroszlán küzdött, s roppant ellenállásra mutatott készséget, de az út fáradsága s a nem korának való nagy fölindulása megtörte. Kedélye vidám volt ugyan, s minthogy Babykának megsúgtam vitézkedését, az addig cirógatta a „nagyapókát”, hogy még aznap este elmondta a fenti beszédjét, amit a fölköszöntésére válaszolt. Azzal távoztam el tőle, hogy az őszi kerületi gyűlésre újra érte megyek, s együtt megyünk tiltakozni az esperes szándéka ellen, aki a törvény szerint nem is illetékes ellenem a fegyelmi megindítására, mert a külső-somogyi egyházmegye kebelébe tartozom. Csak feljelentést tehet ellenem a külső-somogyi espereshez, de a fegyelmi megindítására nem illetékes. Mindezt szépen megbeszéltük, s érzékenyen elbúcsúztunk. Az a gyalázat, amit Nagykőrösön átéltem, nem fájt, de Baky Feri bácsi dicsérete a szívemig hatott. Nem tartottam magam soha olyan dicséretre méltónak, sem a puszta beszélgetésem nem volt olyan magával ragadó, de az életem is ez életfölfogásom — Istennek legyen hála — tiszta volt s tiszta indulatok uralkodtak bennem. Ereztem, hogy aki közelemben volt, az szeretett, aki nem ismert, gyűlölt s megvetett. A papság gyalázatának mert nevezni az, aki soha nem látott s nem beszélt velem, életemet nem ismerte, s viszont elragadtatással szólt rólam, amikor fogalma sem volt, hogy éppen én vagyok az a „gyalázatos”, akiről olyan undorral nyilatkozott. A kerületi gyűlés előtt pár nappal Halason voltam a megbeszélésünk szerint, hogy Sziládyt a gyűlésre fölkísérjem. Azonban betegen találtam. Puskás principálisom ügyét is akkor tárgyalták a kerületen, s végtelenül szerettem volna a két principálisomat együtt látni, s őket összeölelni. Ok is vágyakoztak egymás látására, s minthogy mind a ketten a magukénak tartottak, boldogan élvezték már előre a találkozást. Szilády azonban érezte, hogy ereje elhagyta, s így a pesti útról letett, hanem káplánjának tollba mondta fölterjesztését, amiben sérelmeit a kerület színe elé viszi, amit általam két példányban küldött azon meghagyással, hogy a formának megfelelőleg az esperesnek adjam át az egyik példányt, hogy szolgálati úton menjen, a másikat pedig Darányi Ignác főgondnoknak. Az esperes úr már fönt ült a „kerubokon” — amint Szilády szokta nevezni azt az emelvényt a teológia dísztermében, amelyen a püspök, esperesek, a főgondnok és egyház- megyei gondnokok ülnek — s így a még szobájában talált Darányi Ignác kegyelmes úrnak 255
