Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
nem is törődtek. Gyuriéknál szálltunk. Szilády a sok káplánja közül Gyurit szerette s becsülte legjobban, s így nagyon örült, hogy háza népét is megismerhette. Az estét vidáman töltöttük. Szilády elmondta körösi káplánkodása emlékeit. (...) Csak úgy rajzottak belőle a körösi emlékek, amiket a család idősebb tagjai mind erősítették. Ismerték a helyeket és személyeket, a szereplőket, vagy ivadékaikat, s folyt az élénk beszélgetés a késő esti órákig, amikor aztán nyugalomra tértünk. Mikor a levetkőzősénél segítettem, s a tengernyi tollba belé temetkezett, nevetve küldött engem is aludni s utánam szólt: — Aztán bikákkal ne álmodj ám valahogy! Sokáig nem tudtam aludni, már gyötört a fáradtság, s még mindig forgolódtam a szomszéd szoba díványán, amikor messze éjfél után mégis elaludtam, s álmodtam is olyan élénken, hogy még most is tisztán emlékezem rá, igaz, hogy ezt az álmot azóta többször elbeszéltem. Megundorodva az iszonyat érzésével ébredtem föl, s többé nem tudtam elaludni. Tűnődtem álom jelentőségén, mert jelnek vettem, s a történendők előre való megjelentésének. Sokszor tapasztaltam különben is az életemben, hogy amikor valami nagy s sorsdöntő esemény előtt állok, a fölajzott idegek álomban jelentik a történendőket. Olyan öntudat alatti sugallat ez, mint amikor a hangyák előre megérzik az esőt, a fecskék a vihart. Reggel mind a hárman templomba mentünk. A papság legnagyobb része palásttal vonult be, mi pedig csak úgy csupasz háttal ültünk be az egyik oldalpadba a hívek közé. Utána a tanítóképző tornatermébe mentünk, s megkezdődött a gyűlés. A nagyon szertartásosan végzett formaságok, s az egymásnak szórt bő tömjénezés után fölolvasta az esperes a szokásos jelentését, amiben a halasi állapotokról emlékezik meg. Mi hárman a leghátulsó széksorokban ültünk, s bizony csak egy-két merészebb pap jött oda üdvözölni Sziládyt, de mindenki a várható események idegessége s izgalma látszott. Mikor az én nevemet s dolgaimat olvasta az esperes, morgással feleltek rá, mintha mindenki tyúkszemére tapostam volna már. A jelentést a megvitatás szokta követni. Odahajoltam Sziládyhoz s megkérdeztem, hogy fölszólaljak-e, amire ő igent intett, s azt súgta: — Terítsd rá a vizes lepedőt! Fölálltam a szólásra. Az esperes nyomban idegesen a csengőhöz kapott, s tiltakozva kiáltotta: — Nincs joga szólni! Megtiltom, mert idegen egyházmegyéből való! Itt semmi helye nincs! Amire éktelen lárma tört ki, hangok, üvöltések mindenfelől, amikből csak úgy gazdátlanul ilyeneket lehetett hallani: „Szemtelen! Disznó! Pfuj! Le vele! Szégyen! Ilyen ember palástot mer viselni!” Én pedig álltam komolyan s nyugalommal, s kerestem a tekintetét a csöngőjét idegesen s élesen rázó esperesnek. A sok csöngetésnek mégis lett annyi eredménye, hogy az esperes hangja újra hallható volt, aki felém kiáltotta újra: — Nem hallgatjuk meg, itt nincs keresnivalója! Mire én csak annyit szóltam keményen válaszul: — Nahát még meg fognak hallgatni! — s ezzel leültem, s a zaj is lassan elült. Mikor csend lett újra, kínos pillanatok következtek. Senki nem mert már szólni, mert a felelősség súlya mégiscsak jelent valamit. Abban a hangnemben senki nem merte folytami, amiben felelőtlenül üvöltözött, komolyan pedig nem volt senkinek mondanivalója. Megértettem álmom jelentését, s úgy emlékezem, nem is akartam védelmemre mondani semmit, mindössze álmomat azzal a megtoldással: — Köröttem történjék akármi, én csendesen pihenek az evangélium virágzó galagonyabokra alatt, s ha egyszer majd unom a hollókárogást s a keselyűk vágyakozását végképpen megutálom, elég lesz egyetlen mozdulat, hogy az egész hadtól megszabaduljak, mert élet vagyok! 251
