Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
De hát ezt, amíg álltam a zajban, csak éppen végiggondolhattam. A kínos csendben Szilády szólásra emelkedett. Félelmes szikrákat lövelltek szemei, s a bensejében dúlt vihar, mint a Napból a kilövellt s a sok jelentéktelen embert már ezzel megperzselte. — A tisztelt egyházmegyei gyűlés által közismert kötelékek kapcsán amelyek engem, magas egyházi személy által tudtomra került maguk közt elsúgott jelzővel díszítve a „vén hülyét” s „vén paralitikust” a meg nem hallgatott volt káplánommal összefűz: a számára rendezett, s a gyűlés komolyságával össze nem férő, sőt még az emberi természetes jogokkal is alig egyeztethető fogadtatást a magamé gyanánt fogom föl; ha nem nekem rendezték is, s ezt a búcsútalálkozást mélyen magamba zárva távozom 60 évi együtdét után abból az egyházmegyéből, mely ugyancsak első gyűlésén is, amikor boldogult atyám örökébe az akkori egyházmegyei esperes tetszése ellenére megválasztattam, azzal fogadott, hogy kifogásolta a választásomat; meg nem erősítette, s így akkor is kitagadott, amikor először közéjük kerültem. Ezt az idegenséget egész papságom alatt ismernem kellett, azért összevágó a búcsú tiszteletadás is. Sajátságos összevágás az is, hogy az akkori gyűlés is Nagykőrösön tartatott. De nem azért akarok fölszólalni, hogy panaszkodjam. Egész életem harcból állott, s mindig volt róla gondoskodás, hogy az alacsony pimaszkodás meg ne szűnjék, az intrika magva ki ne vesszen, s juthatott üröm a poharamba bőven, hogy annak a halasi papságnak a bora meg ne részegítsen. Azt hittem hajdan, hogy a harc addig tart, míg irigy elleneim el nem hullanak, s talán ha vénséget érek, vénségem gyengeségeit megkímélik azzal, hogy békén bevárják fölfordulásomat. S nem rántanak vissza, nem szólítanak újra harcra, s megelégednek, belenyugszanak abba is, ha odahaza csendben bevárom a halált, amelyik annyi erőtől megfosztott máris. Azért maradtam el a múlt évi közgyűlésről is, de megbízott emberem által kimentő levelet küldtem, igazoltam elmaradásomat, azonban levelem elsikkasztatott, s elmaradásom igazoladanná lett. Ezért kellett eljönni elgyengült vénségemben, mert megláttam ebből az igazolatlanságból, hogy a 84 esztendőmmel járó gyengeségeket az egyházmegye meg nem bocsátja, hanem követeli, hogy a sír szélén is meg ne leljem azt a nyugalmat, amelyet kedvelt tagjai egész életükben élvezhettek. De másért is eljöttem. Elmaradásomnak súlyos következményei is lettek, mert az egyházmegyei közgyűlés rám szabadította az esperest, aki sáskaétvággyal belerágta magát Halas jobb módú s ellenem lázongani mindig kész társadalmába, ahová eljárt, hogy ott a fehér asztal mellett elszórja pásztori bölcsességeit, a rendet fölzavarja, a meghasonlást szítsa, s kiszedje hónom alól vénségem mankóit: a kipróbált hitű Schilling Edét és káplánomat. Eljöttem megkérdezni az egyházmegyei közgyűlést, hogy azzal a megbízással szabadította rám az esperesét, vagy azzal, hogy az állapotoknak megfelelően intézkedjék, s ha ott rendet talál, ne csináljon rendetlenséget, ha békét, ne indítson háborút!? Nem kell nekem ezt odadörzsölni az orrom alá, amit magam is jól tudok, hogy vén vagyok. Az egyházkormányzás bölcsességéből sem kérek kioktatást, s a hívekkel való érintkezés modorából sem kérek leckéket semmiféle pataki mendikánstól157! Eljárását most mással mázolja, s esperesi jelentésében azt vágja szemembe, hogy az én magatartásom „dac”, „vagy más valami”; pedig igen tudja, hogy a közönséges nyomorúság és semmi más, mert amikor kénytelen voltam elkergetni házam meggyalázóját, az esperes vissza akarta erőszakolni a nyakamba emberét, s követelte 40 aláírással, hogy vegyem vissza. Eztán következett a más fogás. Egyetértve az ideiglenesen főhatalmat gyakorlóval, nem adtak káplánt, s nekem a harcban és munkában kimerült vénembernek nem adtak segítséget, hogy úgy essem össze, mint az igába fogott állat. így húztam a terhet hat hétig egyedül, amikor családom nyomorult állapotomat tudtára hozta volt káplánomnak, aki nyomban megjelent; 157 A református legátust kísérő és ünnepi köszöntőt mondó kisdiák. 252
