Ván Benjámin: Szilády Áron élete - Thorma János Múzeum könyvei 35. (Kiskunhalas, 2012)
Emlékeim Sziládyról
legalább nehéz helyzetét. A vallomásom megtétele után azt éreztem nyomban, hogy nem fogom megtenni szándékom, mert a szakítási szándékom kimondásával újra föltámadt bennem a szánó, a fájó mély szeretet nyomorult sorsban vergődő egyházam s iderekesztett népem iránt. Szilády szemébe kiültek a könnyek, amikor remegő szóval és sírva fakadva annyi vergődés s nyugtalan gondolatok után ismét megmondtam neki szándékolt lépésem. — Ha elhagysz magamra vénségemben — volt a válasza, amit többször elszorult, elrekedt hangja megszakított — ezzel a sírom megásod. Ezek a nyomorultak nem azt mondják ám, hogy gazságainkat utálta meg, hanem büszkén verik a mellüket, hogy mi ismertük a szándékát, de ez a vén hülye mindig fedezte, s nem elég, hogy a mankómat veszítem el benned, hanem még miattad is engem tépnek meg. De azért nem ellenkezem, sőt kívánom hogy boldogabb légy! Csak attól féltelek, hogy ott is magadra rántod az irigyeket. Szörnyen megkínoztak Szilády szavai. Szódanul hallgattunk mind a ketten a besötétedett csendes kis szobában. Végre is azt mondtam: — Nem megyek el, mert az csakugyan megfutás volna. — Arról szó sincs, hogy megfutásnak lássék, hanem erre a lépésedre nagyon vigyázz, mert csalódás ott is ér, s ott százszorta jobban kínoz minden. Én már vénember vagyok, s hasznomat nem vennék, de szinte nekem is kedvem volna itt hagyni a nyomorultakat, azért veled nem ellenkezem, csak féltelek! Várj még vele! Ott is nézz előbb szét, fejest ne ugorj, aztán meg ne hagyj itt magamra! Ha meghalok, akkor se tedd, sokat tűnődök sorsodon is, a mi nyomorult népünk veszteségén is. Szükség van itt rád. Eljön még a te időd, csak a türelmed ne fogyjon el! A nagy lendületű vágyamban Szilády marasztalása, intése, mintha vasabroncsba fogta volna a szívemet, megállított. Ha Szilády vonzata nincs, megvallom, úgy mentem volna, mint Lót Szodomából, de bénulást éreztem akaratomban. Úgy éreztem, hogy a kötelesség ide tart, s nem kereshetem a magam boldogulását s örömét. Akkor itt maradni nagyon nehezemre esett, de olyan csüggedés vett rajtam uralmat, hogy a lineát ádépni nem lett volna erőm. Az utolsó egy hónap már fájdalomnál, fáradt unalomnál alig hozott egyebet a lelkemben, Sziládyban pedig éreztem a nagy, a győzheteden lelkierőt, ami elvénült testén is úr maradt. Szívesen kicseréltem volna Szilády vénségével fiatalságomat, mert untam az életet is, és sokszor megkívántam a halált. Következett az őszi egyházkerületi közgyűlés. Tudtuk, hogy elhelyeztetésem bekövetkezik. Szilády mindent megpróbált, hogy visszatartasson. Levelet írt Petri püspöknek, mert olyan gyönge volt testileg, hogy a pesti útra rá sem gondolhatott, pedig vágyott még egyszer a gyűlés plénuma előtt megkongatni a vészharangot. Nehezére esett a levélírás, mert nem volt köztük valami édes a viszony, de biztosra vette azért, hogy kérését teljesíti, mert Petri ifjú korából nagyon lekötelezettje volt neki. A levelet, rendelkezése szerint, Kálmán Gyula külső-somogyi esperes s ságvári lelkész útján adtam át a püspöknek, akit megbízása szerint informáltam is. Kálmán Gyula valósággal boldog volt, hogy Szilády bizalmával kitüntette, meg is tett bizonnyal mindent, azonban az eredmény mégis csak az lett, hogy az erőszakoskodó Kiss Zsigmond esperes követelését teljesítette a gyámoltalan püspök. Halasról előbb Óbudára helyeztettem, de mielőtt elfoglalhattam volna új állomáshelyemet, a püspök megváltoztatta rendelkezését, s megbízást kaptam, hogy az akkor szerb megszállás alatti Alsónyékre menjek a határon szökve, minden údevél nélkül. Alsónyék akkor veszedelmes hely volt. Bizonyos szerb védelem alatt működő társaság elüldözte érdemes papjukat. Akkor nem küldtek már senkit megszállott területre, egyedül engem ért ez a megkülönböztetett kitüntetés. 230
